Izlandon egy 1700 fős városban laktunk, nyáron 40, télen 60-végtelen percre Reykjavíktól. Minden nap nyolc órát dolgoztunk a helyi szanatóriumban, vidám, könnyed, ám felelősségteljes önkéntes munka. A szanatórium vendégei között az átlagéletkor 60-100 között húzódott. Az egész tüneményes volt, csak éppenséggel ilyen feltételek mellett nem annyira találkoztunk korban hozzánk illő fiatalemberekkel. Amikor aztán három hónap elteltével felismertük ezt a hiányosságot, tettünk egy ártatlan fogadást Cynthiával, az ausztrál barátnőmmel, hogy melyikőnk fog először pasizni. Na és itt lép be a sport a történetbe: én ekkor a helyi női kosárcsapatba jártam (életemben először és utoljára edzettem olyanokkal, akik indultak a nemzeti bajnokságon. Izlandon 300 000 ember él). Cynthia viszont elkezdett egy koedukált csoportban aikidózni, és hetente 2x bejárt Reykjavíkba. Az aikidósoknál megismert egy izlandi aikidóharcost, megnyerte a fogadást, ma pedig egy levél figyelt a postaládánkban: "Szeretnénk meghívni 2005. december 31-én Tazmániában tartandó esküvőnkre." Aláírás: a történetben szereplő két személy. Pierre de Coubertin báró végülis már 100 éve megmondta.

Azt hiszem, végre tényleg megcsinálom a blogos levelezést, aztán valaki írja meg jól, hogyan jutok el oda a legolcsóbban.

A miheztartas vegett

Mostantol nincs több szorakozas, moka, mulatsag. Dolgozas van.

Azt hittem, hogy három órára lepattanok Kreuzbergbe, aztán már jövök is vissza írni serényen, hát ehhez képest kilenc órát töltöttem ott S-sel és a motoros cimbivel.
Voltunk először is a Spree egyik csatornájának partján egy halványan az egykori Westbalkánra emlékeztető stéges, lábat vízbe lógatós, pofavizites helyen. A délutáni punnyadást egy exhibicionista (a motoros cimbi szerint depressziós) német csaj performansza zavarta meg, aki alsóneműre vetkőzve elkezdett úszni az árral, majd valamennyi punnyadó rémületére a zsilipnél eltűnt. Ezután kiabálást hallottunk, majd kisvártatva szerencsére ismét felbukkant a lány, felállt a zsilip tetejére, s a stégen tartózkodó személyzet utasításait követni próbálva először jobbra, majd balra mászott, végül megpróbált felfelé is, de miután egyik megoldás sem nyitotta meg számára a menekülés útját, kis tétovázás után ismét beugrott a vízbe, és elkezdett nagyon gyorsan visszaúszni az árral szemben. (Megvizsgáltam a vizet, kb. 17 fokos volt.)
A másik érdekesség az volt, hogy pár óra múlva a női wc tükrén megláttam egy papírt, miszerint spontán elektro parti van a Treptower parkban, oda is tekertünk hármasban (a motoros cimbi természetesen nem tekert, hanem manga figurára emlékeztető robogóján ment) Hát ez nagyon klassz volt: két dj a fák között a park közepén, sörösüveggel a kezükben táncoló emberek, fáklyák, félhomály, szúnyogok és éjjel 2-kor legalább 28 fok. Meg is beszéltük S-sel, hogy lehetetlen, hogy Berlinben vagyunk, inkább az történhetett, hogy miután átmentünk a szovjet emlékmű-kapun, egy párhuzamos univerzumban landoltunk.

Kit hogy érint a német politika válsága. S-nek például erotikus álma volt Angela Merkellel.

Egész nap nyitva van az ablak, így egész nap ugyanazt az Edith Piaf számot hallgatom. Kétóránként megérkeznek a román utcazenészek, ilyenkor valami minősíthetetlen stílusban előadott örökzölddel lenyomják Piafot, néha pedig beül a megállóba a koldus szomszéd, aki megállás nélkül hallózik. És akkor a villamosról még meg sem emlékeztem.
Lemegyek Kreuzbergbe valami hajóra.

"Semmit sem tudsz Pavlov kutyájáról!" - ordítottam Harrynak, akinek csak harmadszori bemutatkozás után sikerült megjegyeznem a nevét, és azt is csak azért, mert az egyik ismerős negyedszerre a fülembe súgta, hogy "magyarul hajas". (Harryt később egyszer csak elvesztettem szem elől, azt hiszem kiment levegőzni, aztán nem jött vissza.) Ez egyébként a koncert, és két búza valamint két piroskás címkéjű sör után történt, és persze azután, hogy a magyar kolónia szinte valamennyi tagját biztosítottam végtelen szeretetemről, még azokat is, akiket nem is tudom, hogy szeretek-e. Még az ufófejű lánnyal is táncoltam, pedig ő nem is magyar és nem is nagyon szeretem. S. szerint egész este égbe mutató mutatóujjal hadonásztam, és valahányszor megláttam őt és újdonsült orosz barátnőnket, azt kiáltottam, hogy áááááááá. Hát nagyjából ez történt csütörtökön a Burgerban (meg még pár dolog, amiről imidzsőrzés okán inkább nem számolok be). Csak azt nem értem, hogy amikor reggel 6-kor kiléptünk a madárcsicsergős utcára, hogyan lehetett ugyanaz a tíz eurós a pénztárcámban, amivel megérkeztem hat és fél órával korábban. Misztikum.

Kiváló buli volt ez tegnap, bár egylőre csak mozaikkockákból építkezem. Néhány telefon, kis gondolkodás plusz kóla, aztán meglesz.

Nagyon szép Németország cikk innen a városból. Többet nem is mondok.

Az hagyján, hogy hirtelen felindultságból továbbküldtem egy chain-mailt, ezzel ügyesen pozicionálva magam a hülyék táborában, de még kívántam is visszaszámolás közben, ahogy kell. Persze, hogy pasi téma, mi más. Erre mi lett? (a levélben említett kis genya boszorkányok cselekedtek ugye): még aznap este jelentkezett egy nem annyira nagyon régi volt pasim sms-ben hónapok után, két napra rá pedig a második volt pasim ever emailben. Kérdéses pasi kapcsán persze semmi hír. Mondjuk lehet, hogy ott csúszott be a hiba, hogy a megadott 10 helyett 11 embernek küldtem. Mondom, beálltam a hülyék táborába. Gratula.

"Azt hittem a melled, pedig csak a bérleted / azt hiszed, még ezután is találkoznék veled? (nyezsna nyezsna)"
Ezt hallgatom most, helyi zenekar interpretációjában.

Ma két hivatalos program között a Starbuck's caféban sikerült megvilágosodnom. Egy émelyítő cheescake elfogyasztása után ugyanis rájöttem, hogy ott rontom el, hogy alapvetően a puding próbája az evés elvet követve élek, ám többnyire elkezdek gondolkodni a pudingon, ahelyett, hogy szimplán csak zabálnám.

A Radio Eins már megint überkirály számokat nyom főműsoridőben. Épp De la soul feat. Gorillaz.

Már fölül is írta az élet a lentebbi megjegyzésemet, miszerint itt már aztán többet nem fogok motor hátsó ülésén száguldozni. Mondjuk igaz, délelőtt volt és nem este, hogy a motoros cimbi eljött értem, és lementünk a flohmarktra bicikli vásárlási szándékkal, amit eddig használtam, az ugyanis kölcsönbicó volt. És vettünk egy nagyszerű, megjelenésével tiszteletet parancsoló, elöl-hátul rugóval ellátott, x márkájú (ezt elfelejtettem) szürke színű, delfin formájú, hét sebességes, lámpával felszerelt kerékpárt. A motoros cimbi ráadásul fölényes, vérprofi és enyhén alázós stílusban lealkudta ötven euróról harminckilencre. Hazafelé azzal szórakoztunk, hogy a m.c. mérte mennyivel megyek önerőből, én meg tekertem és vigyorogtam felváltva.
Annyit hajlandó voltam bevallani neki és magamnak is, hogy már most hiányzik, hogy nem csinálunk többé hármasban vicces dolgokat. Ő, R. meg én.

Végülis megkönnyebbültem, és ez remek érzés. Meg hónapok után végre átvette azt a zenét, amit annyiszor kértem tőle, meg olvastam az egyik német lapban egy nagyon szép írást a Szigetről, úgyhogy vettem egy repülőjegyet augusztusra, meg itt sorakoznak a B tervek, melyek egyikével jól kiakasztottam Cécilekét, meg melegedik az idő, meg újabb quantomán fogadást kötöttem S-sel, meg a motoros cimbit sem vesztettem el, meg tegnap megnéztünk három dj csajt, meg az edzőtársakkal vitorlázni fogunk, meg írok sokat, meg este megyek a Christopher szülinapi bulijába, meg annyi minden fog még itt történni, tudom én ezt.
Mostantól nem száguldozom egy motor hátsó ülésén az éjszakai Berlinen keresztül. Kb. ennyi.

Ötven centet fizet, aki kimondja az ex-pszeudócsávó nevét. Eddig gyengébben állok, mint a motoros cimbi, pedig az éjszaka elején még vezettem. Akkor persze még nem kellett fizetni. Kritikus pont a jövő hét csütörtök.

Tök vicces, ahogy összeérnek a szálak: David Lynch 19 évesen azért ment a 25 kilós portfóliójával Salzburgba, hogy Oscar Kokoschkánál tanuljon. Úgy volt, hogy Európában marad a haverjával három évet, de 15 nap után visszahúzott Amerikába. Nem találta ugyanis Kokoschkát (kb. 130 000 fős város), de megnézték a haverral a Muzsika hangját, ami gondolom mekkora kultursokk lehetett szegényeknek. Meg ott volt az a steril városmag azzal a túldimenzionált várral, szóval nem is csodálkozom.

Én 2000 júliusa óta nem vagyok képes betenni a lábam Salzburgba, de inkább érzelmi, semmint kulturális okokból. Kétszer utaztam át rajta azóta: egyszer nem néztem föl, egyszer pedig négy év után messziről figyeltem a tornyokat, és kicsit összeszorult a szívem.
Csak nehogy ilyen sorsa jusson Berlin is. Mondjuk nem fog, odafigyelek + tornyok sincsenek, csak egy nagy.

Valamiért az utóbbi időben olyan zenekarokra kattanok rá, amikben legalább egy orosz tag van. Most a legújabb ez az Iva-Nova Szentpétervárról. Csak csajok. Hihetetlen őserő árad belőlük, újdonsült orosz barátnőm abszolut fan, mondta, hogy a dobosuk Szentpétervár legjobb dobosa.
Simán Sziget nagyszínpad fősáv.

Teljes izgalomba jöttem, találtam egy weboldalt, ahol két képpel Ganxsta Zolee fölött vagyok látható. Ez az. A fotógaléria 2004-ben az egykezes csaj.

CSI jófejségének köszönhetően épp élőben hallgatom a Pál Utcai Fiúk zenekar budapesti koncertjét. Konkrétan az megy most, hogy "Magasra tartsd a szerelem zászlaját, nem bukhat el, örökké vinni kell tovább"
Nem hallok ki ebből üzenetet akkor most. CSI egy órával ezelőtt is bejelentkezett, akkor a zenekar hangolását kísértem végig, miközben épp a Karneval der Kulturen-ről ballagtam hazafelé.

"Nem tudom, milyen a love parade, nem voltam még."
"Dehogynem voltál."
"Mikor?"
"Tudod, amikor behánytál a réverek közé."

Elnézést.

Nem írok emaileket, nem válaszolok meg emaileket, és ez nem tetszik az embereknek. Nem is csodálkozom.
Nagyon fáradt vagyok.

A péntek 13. egy sétagalopp lesz a csütörtök 12-höz képest. Ezt a napot mozdulatlanul át kellett volna aludnom, de most már késő. Hogy csak a publikus részeit említsem: fél nyolc helyett fél kilencre beállított ébresztőóra, késés a legjobban érdeklő előadásról, töprengés töprengés töprengés, biciklizár kulcsának letörése, edzőtárs rámesése, minek következtében boka alábicsaklás, fásult fáradtság, töprengés para töprengés, interjúalany telefonhívása, melyben lemondja az interjút, lemerült fényképezőgép aksi, s a nap végén egy kétes következményekkel járó döntés.

"Und wie finden Sie das Buch?" - kérdezte a festő a metrómegállóban. Ekkor persze még nem tudtam, hogy festő, csak meglepődtem, mert ebben a városban nem jellemző a small talk, egyáltalán, az emberek nem szólítgatják csak meg úgy egymást, nem bámulják meg a jó nőket a metrókocsikban, nem dobnak elismerő pillantást, ha valami tetszik nekik. Vagy ha igen, akkor azok külföldiek, akik talán felismerik benned a külföldit és cinkosan összekacsintanak veled közös sorsotok fölött (jaj de szép képzavar, nem baj).
Szóval a festő a múlt héten a negyven valahányadik oldal után letette a Dorian Gray-t, zavarta a sok filozofálás, várta, hogy történjen már valami, főleg a festménnyel. Mondtam, hogy majd a hetedik fejezetben történik. Oké, megnézi ha hazamegy, mondta, aztán Oscar Kokoschkáról beszéltünk, ez talán az egyetlen téma, amihez az átlaghoz képest valamivel jobban értek* és még értelme is van. Furcsa, hogy a saját ecsetkezelését O.K.-hoz hasonlította.


*Talán még Izland témában, meg a magyar r'n'r egyes aspektusaiban is jó vagyok, bár utóbbinak alighanem nincs sok értelme.

Tegnap ahogy kinyitottam a szemem, úgy néztem a szobámra, mintha először látnám, aztán azonmód el is kedvetlenedtem, mert elképzeltem a szobámat 5 hónap múlva, amikor már nem lesz itt a bútorok nagy része, meg az itteni életemet támogató kis tárgyak sem, amik közül párat biztosan ki fogok dobni, és akkor belegondoltam, hogy a fotelen meg a kanapén kívül csak az üres falak maradnak, és hogy nemcsak a tárgyak nem lesznek itt, hanem én is eltűnök. Na és ettől végképp annyira elkeseredtem, hogy inkább bealudtam még egy időre.

A jamaicai származású cimbim, akinek valami űrhajózással kapcsolatos munkája van, a múltkor azt mesélte, hogy a nagymamáját 78 éves korában kínálta meg először spanglival. A nagyinak annyira bejött a cucc, hogy azóta a cimbim mindig visz neki ajándékba, amikor meglátogatja. A nagyi most 85 éves, és él és virul. Megkérdeztem, mi történik, ha a nagyi véletlenül betép. Akkor egész nap nézi a tévét - jött a válasz.

Pacsvörk identitásom van, fixofóbiám és bár még nem vagyok 30, de "quarterlife crisis"-em is.

váratlan (?) hirtelenséggel körbevettek a kérdőjelek. Azt nem mondom, hogy identitás válság van vagy ilyesmi, mindenesetre sokmindenre szeretnék választ kapni.
más: hosszú idő után megint felszakadt a talpam a mai 7 óra capoeirának köszönhetően, és surprise surprise, itt van M. Umoi, akit utoljára Budapesten láttam kb. két éve, amikor értelmetlen okokból kifolyólag nem mehettünk el az edzésére, de két haverommal annyira bátrak voltunk, hogy protestként lementünk és annyira bátrak voltunk, hogy a padról néztük végig, ahogy a többiek nyomják.

Itt tart a fogadásunk S.-sel, részemről a viszkivásárlás ejtve, a béliszemre viszont van még némi remény. Levél S-nek pirkadatban:
"oké, vágom, hogy arial, meg másfélszeres sortávolság, de 12-es betűnagyság, és akárhogy is számolom, ez 3 - 10 - 7 megkezdett oldal. :-)))
egy: teljesen kész
egy: még írom
egy: eleje kész, a vége még finomításra szorul.
én meg most így 5.18kor beszédülök az ágyba."

S. válasza. May 6, 2005 8:18 AM

"Mint egy jofele egyetemi professzor termeszetesen nem olvastam el. öööööööö a dolgozat mindenesetre teljesiti a maga ele kituzott celokat, megha ezek inkabb quantitaiv jelleguek voltak (hehehehe) de a reszletekbe most nem mennek bele.B, a rossebbe, szorgalmas vagy, en meg nem kapok viszkit, ezt ne csinajjad, heloooo...."

Különben utálom az Arialt, olyan, mintha felpuffadt zebrák ugrálnának a képernyőn. Vissza is raktam mindent Times New Romanba.

Nagyon örülök, hogy itt vannak a csajok, és afölött is örvendezem itt nagyon, hogy igazi ez az érzés, és nincs utána semmi de, és ez volt talán a legkevésbé takargatósabb és legkevésbé félrebeszélősebb tagmondat, amit eddig ebben az évben leírtam.
Kilenc éve ismerem őket, kivéve P-t, akit 15 éve.

Na írok még négy oldalt, hogy ne veszítsem el azt a kibaszott fogadást. Meg átrakom Times New Romanból Arialba.

A szembelévő ház olyan, mint az adventi kalendárium, most pl. egy csaj a negyediken áll az ablakban és teljesen idiótán illegeti magát, egy pasi a legfelső emeleten kirakta az ingeit az ablakkeretre és úgy néz ki, mintha épp ki akarna esni, az elsőn szokás szerint még mindig dolgoznak. Néhány hete R.-rel végigkísértük egy házibuli fejlődéstörténetét az egyik lakás három ablakában, Á. pedig arról számolt be, hogy egyszer egy csajt figyelt meg a legfelsőn, amint egyszál tangában mossa az ablakot.

Tiszta Ghosts by Paul Auster.

"Na és hogy állsz a kutatási témáddal? Meg tudsz már különböztetni egy dönert és egy curry wurstot?" - kérdezte Vincent. Vincent angol, tréfás és a biotechnológiáról ír.

Ja és ma lett Ehrendoktor Kertész Imre és Günter Grass az egyetemünkön. Többen figyelmembe ajánlották az ünnepséget, de én ekkor egy négyórás szemináriumon ültem néhány épülettel odébb. Fülembe cseng apám örökérvényű bölcselete (melyet akkor hangoztatott különös előszeretettel, amikor tinédzser koromban nem engedett el bizonyos koncertekre): "Majd megnézed a tévében, valamikor biztosan leadják."

A hőmérsékleti rekord után most ütemesen zuhog kint az eső. Délután még nem esett, de érezni lehetett a zápor előszelét. Ettől az előszéltől meg olyan vegyes hangulata lett az embernek, én például hazafelé a biciklin azon tűnődtem, hogy két lehetőségem van a mai napra: vagy elmegyek futni vagy a szalonspiccesség állapotába hozom magam. Persze egyik se lett, csak írom a projektemet, és egyre inkább bepánikolok, olyan hatalmas a téma.
Különben nagyon kontrasztos a hét első két napja a múlt hét utolsó két napjához képest. Általában kedvelem a kontrasztokat, de ez most idegesít.

Ja mert pl. szombaton voltunk R.-rel a Spreewaldban; giccsesen szép réten heverésztünk,
frizbisztünk, béreltünk kenut és a Spree keskeny csatornáin eveztünk fel-alá (a teljesen értelmezhetetlenül áthúzott SPORT feliratú táblák alatt).
Voltaképp ez egy pszeudókapcsolat elegáns lezárása lehetne.

Nem hiszem el, hogy strandpapucsban, spagettipántos felsőben és havaj nadrágban kerékpározom, és még így is melegem van. Ebben a városban, ahol úgy tűnt, örökre szürke marad az ég.

Május 1.

Én még életemben nem láttam ekkora rendőri készültséget, mint tegnap Kreuzbergben. Még páncélautó is volt, és minden mellékutcában rendőrök álltak. A bankok és üzletek ablakai be voltak deszkázva. Igazi összetűzést csak egyet láttam, bár a mai sajtó többről is beszámolt.

Most megyek és találkozom egy régi ismerősömmel, akit 4 évvel ezelőtt Izlandon láttam utoljára. Akkoriban sokat társalgott a teremtővel.

Harmincegy fok celsius van. Ez napozással kombinált semmittevésre késztet.

Az Asian Dub Foundation gitárosa ismeri és használja a jelünket, az égbe mutató mutatóujjat, a másik gitáros, a basszeros, akivel a 2002-es Szigeten tök véletlenül összehaverkodtunk, meg kiköpött olyan, mint a Berta Pista. A feka énekes egy az egyben Mestre Sorriso-ra hasonlít (lehet, hogy nem így írják) a capoeira világából, csak előbbinek több foga készült aranyból. Senki ne áltassa magát, hogy egyéniség.

Azt mondjuk nem értem, mért kell egy koncertet pontban 9-kor elkezdeni, amikor az utolsó pillanatban átrakják egyik helyről a másikra, melyek ráadásul nincsenek is olyan közel egymáshoz. Mondjuk az dicséretes, hogy a kedvenc számommal zártak.