"Und wie finden Sie das Buch?" - kérdezte a festő a metrómegállóban. Ekkor persze még nem tudtam, hogy festő, csak meglepődtem, mert ebben a városban nem jellemző a small talk, egyáltalán, az emberek nem szólítgatják csak meg úgy egymást, nem bámulják meg a jó nőket a metrókocsikban, nem dobnak elismerő pillantást, ha valami tetszik nekik. Vagy ha igen, akkor azok külföldiek, akik talán felismerik benned a külföldit és cinkosan összekacsintanak veled közös sorsotok fölött (jaj de szép képzavar, nem baj).
Szóval a festő a múlt héten a negyven valahányadik oldal után letette a Dorian Gray-t, zavarta a sok filozofálás, várta, hogy történjen már valami, főleg a festménnyel. Mondtam, hogy majd a hetedik fejezetben történik. Oké, megnézi ha hazamegy, mondta, aztán Oscar Kokoschkáról beszéltünk, ez talán az egyetlen téma, amihez az átlaghoz képest valamivel jobban értek* és még értelme is van. Furcsa, hogy a saját ecsetkezelését O.K.-hoz hasonlította.


*Talán még Izland témában, meg a magyar r'n'r egyes aspektusaiban is jó vagyok, bár utóbbinak alighanem nincs sok értelme.