Izlandon egy 1700 fős városban laktunk, nyáron 40, télen 60-végtelen percre Reykjavíktól. Minden nap nyolc órát dolgoztunk a helyi szanatóriumban, vidám, könnyed, ám felelősségteljes önkéntes munka. A szanatórium vendégei között az átlagéletkor 60-100 között húzódott. Az egész tüneményes volt, csak éppenséggel ilyen feltételek mellett nem annyira találkoztunk korban hozzánk illő fiatalemberekkel. Amikor aztán három hónap elteltével felismertük ezt a hiányosságot, tettünk egy ártatlan fogadást Cynthiával, az ausztrál barátnőmmel, hogy melyikőnk fog először pasizni. Na és itt lép be a sport a történetbe: én ekkor a helyi női kosárcsapatba jártam (életemben először és utoljára edzettem olyanokkal, akik indultak a nemzeti bajnokságon. Izlandon 300 000 ember él). Cynthia viszont elkezdett egy koedukált csoportban aikidózni, és hetente 2x bejárt Reykjavíkba. Az aikidósoknál megismert egy izlandi aikidóharcost, megnyerte a fogadást, ma pedig egy levél figyelt a postaládánkban: "Szeretnénk meghívni 2005. december 31-én Tazmániában tartandó esküvőnkre." Aláírás: a történetben szereplő két személy. Pierre de Coubertin báró végülis már 100 éve megmondta.

Azt hiszem, végre tényleg megcsinálom a blogos levelezést, aztán valaki írja meg jól, hogyan jutok el oda a legolcsóbban.