Beütött az ún. krach. Nagyon csúnyán beütött, Drága Barátaim. Szombat koradélután óta üt egyfolytában, szünet nélkül. Valahogy persze majd ezután is lesz.

A Balatone fesztivál meg egy jó nagy szar. Bunkó rendezők, szivatós rendezők, barátságtalan rendezők, inkorrekt sajtós, eső-sár, para (ez expresszionista, a többi tény), hullámzóan jó és rossz Beatsteaks koncert.
Viszont mindezek ellenére remekül szórakoztam, elsősorban a folyamatos kellemes kompániának, másodsorban az elfogyasztott ajándék pálinkáknak köszönhetően. Meg mert láttunk egy rókát az éjszaka közepén, meg mert visítva énekeltük a Stopot négyen a szállás felé a kocsiban, meg még egy csomó minden más miatt, amiről e felületen nem ejthetek szót.
Úgy látszik, az elmúlt egy évben nagy ellenségeim is megenyhültek, sőt, egyikük a békepipa elszívása közben olyanokat hangoztatott, amiket mi közel egy évvel ezelőtt megírtunk. És amivel akkoriban enyhén szólva nem értett egyet.

Miután Ildi barátnőmmel a Velencei-tó partján aprólékosan végigvettük a külső jegyeket, melyek alapján sajnálatosan megöregedtünk és már nem vagyunk olyan jó nők, mint voltunk egykor, és ezen úgy fél órát sopánkodtunk, elsétáltunk a strandröpládázó férfiak mellett. Majd még egyszer elsétáltunk. Mindkét esetben megszakadt a játék, és ennek hangot is adtak a strandröplabdázó férfiak úgy a fügyülős-építőmunkásos és a csokornyakkendős világfi hangnemek különös elegyében.

Ebből levontuk a tanulságot:
Addig vagyunk jó nők, amíg megáll miattunk a strandröplabda röpte.

Soo Berlin - part 1

Első berlini életem egykori állandó kísérője, valaha volt ösztöndíjas -és munkatársam, Joób Sanyi kölcsönadta azonos Nikon Coolpix fényképezőgépünk töltőjét, így tavalyi izlandi, idei hamburgi, lyoni és berlini képek árasztották el a gépemet. Megpróbálok egy több elemes bestofot közölni, remélhetőleg viszonylagos rendszerességgel. Ha ráklikkoltok, nagyobb lesz. Íme.


Kreuzberg - Adalbertstrasse

Galerie Kaufhof

Prenzlauer Berg

Áruházoldal a Kudamm mellett

Asszem ezen a nyáron munkaidőn kívül kizárólag röhögni fogok. Tegnap azt hittem például, hogy összepisilem magam az ezermesterként megjelent legóemberen, aki frappáns lyukakat fúrt az erkély falába (ebből kiderült például, h téglaházban lakom!) azért, hogy két nyár késéssel végre felerősíthessem a függőágyamat az erkélyre és ma is csak nevetgéltem Galadék pompás balkonpartiján, meg úgy általában, az általános nyomi közhangulat ellenére minden olyan könnyeden vidám, még a monszun is, ami olykor megálljt parancsol a magyarnak. Persze lehet, hogy csak eluralkodott rajtam végre az expresszionizmus, és mindent projektálok.

Tegnap a fúrás után meg csak bámultam a vihart és úgy éreztem, minden tökéletesen a helyén van. Na helló Hungari, te kis szarzsák!

És a pénteki RotFront koncert természetesen nagyon klassz volt a Gödörben, majdnem olyan, mint Berlinben. Mi meg a kis berlini kompániával úgy visítottunk, mintha fizettek volna érte. Aztán az este befejezése is a naphoz méltó volt. Meg a másnap is (leszámítva a másnaposságot). A nyelvnyújtogatási versenyt pedig beemelem a megjegyzendő emlékek sorába.

Leutaztam a Balaton Sound fesztiválra pénz, bankkártya, iratok és telefontöltő nélkül. A Nagyon Fontos Személyeknek szóló passomat egy BKV bérlettel (nagyon fontos kellék a Balatonnál) próbáltam átvenni, de azon ugye nincs név. Végül Galad igazolta, hogy én én vagyok.

Vittem magammal ellenben egy fél zacskó babérlevelet, gratulálok.

Annyi változás van most az életemben, meg sokk, meg szálak, amiket el kellene varrni. Mondjuk tegnaptól van két, már legalább a harmincas évek óta létező, ódon fenyőbútorom, melyekben az előző tulaj szerint a második világháború alatt gótikus betűs Shakespeare szonetteket (vagy drámákat) tároltak.
Érdekes, amióta újra dolgozom (két napja) egyből megfeleződött az energiám, sokat parázok (tulajdonképpen szinte csak parázok), és sokkal több pattanásom lett. Pedig nyár közepe van, elvileg az év legvidámabb időszaka.

Nem baj, kitartok a pozitívan Magyarországhoz hozzáállás mellett.

Na a tegnapi meg a mai pont olyan nap volt, amikor összetömörülnek az események, kisülnek az energiák és egyszerre csak egy irányba kezdenek mutatni a vektorok. Méltó befejezése a szünidőmnek, mondtam is a legóembernek hazánk nyugati határvárosában a nyolcemeletes épület tetőjén a perzselő nap alatt, aki a pompás hír hallatán fürdőnadrágjával a fején indult el lefelé a lift irányába.
Szép, bukolikus nyári nap volt, kétséget kizáróan az év egyik legszebb napja. Mint utóbb kiderült, nem csak szerintünk.

A mai nap szomorú tanulsága: bizonyos dolgoknak soha nem lesz vége, ameddig világ a világ.
Most jut eszembe, hogy az Ameddig a Föld kerek, mindig lesznek rokkerek is hasonló alapigazságot fogalmaz meg.

Egy 87 éves bácsi is flörtölt velem a villamoson. És sokan bámulnak. Most vagy az van, hogy Berlinben elszoktam attól, hogy bámuljanak, és korábban Budapesten pont ennyien bámultak, mint most vagy az van, hogy furcsán nézek ki.