Mivel ezekben a napokban több ismerősöm tér vissza különféle hazájába, mostanában búcsúösszejöveteleken veszek részt. Tegnap pl. egy remek illegális étteremben voltunk, ahol csak szerda és péntek este van konyha, mert aki főz, a hét többi napján jobbára fest, mivel argentin festő. Egy héttel korábban kell lefoglalni a helyet, aztán lehet izgulni, mit főz a festő. Odamegy az ember a lepukkant lakásra emlékeztető helyre, bedob egy eurót egy angyalt ábrázoló kasszába, az angyal minden lepottyant eurónál heves bólogatással hálálkodik, majd jön a festő, és nagy tányérokon elkezdi kihordani a kaját, amit főzött.
Ezután minden rád ill. a lelkiismeretedre van bízva, az is hogy mennyit eszel és az is, hogy mennyit fizetsz.

Á-nak van egy speckó kávéhoz habot készítő mini mixere, ami ma reggel beleakadt a hajamba. A forgómozgás hatására feltekert magára egy adag hajat, így a mixer és én rövid időre elválaszthatatlan társak lettünk. Á. először egy késsel próbálta eltávolítani az eszközt a fejem közeléből, de ettől megijedtem és fájt is, ezért hozott egy ollót és a tincseket lenyisszantva választott el minket egymástól.

Egyre rutinosabban mozgok a német egészségügy különféle állomásai között és egyre jobban tetszik: telefonálok, időpontot egyeztetek, majd 2 nap múlva odamegyek 9.15-re az (állami) fogorvoshoz és 9.25-kor már bent ülök a fogorvosi székben (oké, mondom, előre egyeztetett időpont, de az otthoni magánrendelős fogorvosomnál is egyeztetett időpontok vannak, mégis átlag egy órát várok rá). Az orvos kedves, barátságos, mindent elmesél, a végén megkérdezi, hogy megnézze-e a többi fogamat, hogy akarok-e később is hozzá járni és hogy hogy tetszik Berlin.
És nem röhög fel hangosan, amikor azt magyarázom neki, hogy a fogamban van egy Plantage (ültetvény) - a Plombe (tömés) helyett.

Folyamatosan autó és motorkerékpár visszapillantókba vágom a pofákat. Állandóan úgy érzem ugyanis, hogy újabb darabok törnek le a fogamból. Mindezidáig vaklárma. (Mondjuk lehet, hogy egyszerűbb lenne magammal hordani egy zsebtükröt.)

Ma 5 meglepetés ért a fizioterapeutánál:
1. A bemutatkozás után megkérdezte, hova járok capoeirázni. Nem értettem mért.
2. Kiderült, hogy '95-ben ő is capoeirázott, de egy másik edzőnél (akit véletlenül ismerek, mert résztvettem az amszterdami edzésén).
3. Kiderült, hogy a csütörtöki fizioterapeuta csaj jelenleg is jár capoeirázni, és lehet, hogy játszottam is már vele korábban.
4. A mai fizioterapeuta csaj sem tiltott el az edzéstől, csak bizonyos gyakorlatok kerülését javasolta.
5. Eddig nem fájt a csuklóm alapállapotban. Most már fáj.

Ismét csak beigazolódni látszik a feltevésem, hogy mindent behálóznak a fehérruhások. Jobban kiépített szervezet, mint bármelyik titkosügynökség.

Aztán azt még nem is mondtam, hogy tegnap beleharaptam egy tonhalas pizzába, mire egy darab fogam örökre búcsút intett társainak. Persze, hogy a fönti elsők közül az egyik (rettentően kétségbe estem, hogy ezáltal majd identitást váltok és deklasszálódom, mint az arcnélküli ember, de szerencsére nem igazán látszik). Ezért most fogorvoshoz is megyek a héten.

Tetszik ez nekem, hogy beállítottam az ortopédiára, ráadásul egy specialistához, hogy csókolom, capoeirázom és viszonylag sokat szoktam két-és egykézen állni, és ezért kattog és fáj a csuklóm akkor is, ha csak úgy megtámaszkodom rajta, mire nem az lett a reakció, hogy hát akkor hagyd abba az egészet, hanem beutaltak fizioterápiára.
Mondjuk három hétre eltiltottak a kézenállástól. S. ezt úgy kommentálta közös finn-angol barátainknak, hogy "ez nagy lemondás lesz Stelpának (nyilván nem ezt a nevet használta), mert jókedvében sokat szokott kézenállni. Néha a város közepén is."
Furcsán festik le az embert a barátai olykor.

Magyarországon miért nem divat a parkban grillezés? És itt miért olyan nagy divat, hogy vannak kijelölt grilles és kijelölt grillmentes parkok?

Alapvetően gondolkozom. Ma mondjuk sokat tanultam kerékpár-karbantartás terén is, valamint szert tettem három bugyirózsaszín terítőre, melyek közül egy most a konyhánkat díszíti. Öt év után először készítettem gombás-cukkinis frittatát, ami épp csak egy kicsit esett szét. Tegnap ismét láttunk egy vadnyulat az egyik parkban szaladgálni, és engedve a bécsi festő invitálásának megnéztem a The Face of Another című japán filmet. Helyenként kicsit banális és kicsit a The Picture of Dorian Gray-re emlékeztet (főleg a bestiális orvos-Lord Henry párhuzam, és a megváltozott arc által megváltozott identitás párhuzam), de mindennel együtt kellemesen szürreális, s egy érdekes - ugyanakkor persze kissé banális - mondatot is tartalmaz, mely így hangzik: "Being free always involves being lonely." Igen igen.

"Take the red pill or take the blue pill" - nagyjából ezt éreztem, amikor BB nekem szegezte a kérdést, amit nekem szegezett.

Persze megmutattuk, hogy nem vagyunk mi nyúlbélák és fürödtünk a friss Keleti-tengerben. (Különös tulajdonsága ez az embernek, hogy ha egy korábban sosem látott vízfelületethez ér, feltétlen bele akar menni. Minimum nyakig. Gondolom ez valami régmúltra visszavezethető megtisztulási rituáléból fakad. Vagy valami tök másból.) Eszeveszetten ugráltunk a néha Trabant nagyságú hullámokban és naponta telezabáltuk magunkat német halakkal. És tengerre néző szobát kaptunk. S-ék épp egy emelettel lejjebb helyezkedtek el, mindegyik szobában volt egy-egy két méter hosszú, beazonosíthatatlan funkciójú rúd, ezzel jeleztünk egymásnak az ablakot kopogtatva reggelenként. Éljenek a huszonegyedik század technikai vívmányai!

Különben meg meglepően sok kedves emberrel találkoztunk, és csak egyszer kérdezték meg, hogy milyen nyelvet beszélünk. Rostock szép, de a hangulatilag olyan kísértetvárosias.

"A Balaton jobb, de azért itt se rossz, nem?" - kérdezte a vígkedélyű csapos a kikötőben, akit még a tízfokos hőmérsékletcsökkenés és a hirtelen jött égszakadás sem tántorított el attól, hogy megállás nélkül vigyorogjon. Másnap, amikor meglátott minket, ugyanolyan vidám ábrázattal integetett.

Amennyiben valaki a bejegyzés időpontjára pillant, joggal merülhet fel benne a kérdés, mit is csinálok itt e kései órán. Hát megmondom: most értem haza az egyik német kereskedelmi televízió bulijáról, ahol eleinte manipulált közönséget képeztem, majdan együtt mulattam a csatorna B-kategóriás celbritásaival egy ingyér ivós bulin. Élmény volt, mondanom sem kell.

Hol sínek voltak, most egy önmagában árválkodó toi-toi wc áll. Mire hazaértünk, konkrétan felbontották az aszfaltot épp a szomszédig. (Egy időre) nincs többé házunk előtt fékező villamos és várakozó emberek, akik mindig meglepődnek, ha kinyitom a kaput. Jaj de jó.

A Keleti-tenger meglepően szép, de egy cseppet sem mediterrán. Egyelőre ennyi a mondanivalóm, benyomások feldolgozás alatt.

Vége van. Fáradtság, elveszített virágcsokor, kánikula, napfény, palacsinta, a ma este még, aztán holnaptól a Keleti-tenger.

"És elégedett vagy a végeredménnyel?" - kérdezte az angyallelkű, segítőkész, jóindulatú és überkedves projektvezetőnk.
"Nem" - vágtam rá vigyorogva, majd enyhítésképpen hozzátettem, hogy életemben eddig mindössze háromszor voltam elégedett munkám gyümölcsével.
"De azért be tudtad fejezni?" - maradt tovább állhatatosan a kedvességi vonalon.
"Igen" - válaszoltam, mellőzve minden kommentet.
"Az a lényeg."

18.00 óta folyamatosan az jár a fejemben, hogy "holnap ilyenkor..."

U2 6.

Ma Sarah a félév utolsó szemináriuma után azt mesélte a wc-ben, hogy a lakótársa is volt a U2-n, és az volt az első dolog, ami eszébe jutott róla, hogy "geistlich". Ez meg hát hogy? - kérdeztem. Sarah szerint úgy, hogy egy spirituális élmény volt a lakótársának.
Úgy tűnik, én földhözragadt materialista vagyok.

Az utcánkban megvalósult a multikulturalizmus eszméje: a szomszéd ház előtt a kurd (aki néha fennhangon énekel kurdul, akkor is ha épp vásárolnál tőle, néha pedig ajándékba kólát ad) és a török együtt vízipipáznak egy-egy kempingszéken és érdeklődve figyelik a román utcazenészeket.

U2 5.

A U2.com cikke "keserédes európai éjszakáról" ír a berlini koncert kapcsán.

Két élethű aranyhalat nyomkurászok itt idegességemben. Már csak négy nap van a leadási határidőig, amit egyben hivatalos prezentáció is követ. Én vagyok az utolsó. Ezt mondjuk már megszoktam és most nem is olyan baj, mert legalább addigra már mindenki éhes lesz és nem kérdez furcsákat.
Eddigi mérleg: egy fejezet elmegy, egy katasztrófa, egy nincs még kész de türhető lesz csak éppenséggel nem reprezentatív.

U2 4.

Monster
A londoni áldozatok hozzátartozóinak a Running to Stand Still-t ajánlották, melyet Bono a következő mondattal vezetett fel: "Imádkozom, hogy mi magunk ne váljunk szörnyekké abbéli igyekezetünkben, hogy legyőzzük a szörnyeket."

Itt meg még egy tudósítás a Tagesspiegelből, és egy másik a Berliner Zeitungból.

U2 3.

24 óra elteltével bizton állítom, hogy életem koncertélménye volt a U2. Kíváncsi vagyok, mi fogja überelni. Szerintem semmi.

U2 2.

És a Bonónak nem volt jó kedve, de mitől is lett volna. És természetesen kitért a reggeli robbantások áldozatainak hozzátartozóira. És természetesen kitért Schröderre és Afrikára is, és arra is, hogy minden ember egyenlő és egy kislány a kivetítőn felolvasta az emberi jogokat; és Bono néha kicsit demagóg volt, de én az ilyen jószándékú demagógiát meg tudom bocsájtani.
És megpróbált németül beszélni egy kicsit, de belesült. Az volt az egyetlen alkalom, amikor vigyorgott.
(Bono a Wende után állítólag egy vagy másfél évet élt Berlinben, de nem volt túlságosan oda érte.)

U2 1.

Ültem a motoros cimbi nyakában, üvöltöttem a One-t, kalimpáltam a kezeimmel és teljesen valószínűtlen volt, hogy körülöttem 70 000 ember örül annak a négynek, aki ott van legelől (és kábé olyan lelki nyugalommal játszik, mintha az otthoni próbatermében ülne). Giccsesen szép volt.
És hátborzongató.
És flash, bár nem szeretem ezt a szót, de az volt.

Álltunk végül.

Nem mintha a Zooropa utáni albumokkal annyira elégedett lennék és nem mintha a Bono minden egyes politikai/közéleti/jóemberi lépésével feltétlen egyetértenék, de évekig úgy gondoltam, hogy a U2 számomra a legnagyobb must see attrakció.
Az Aurélivel évekkel ezelőtt elterveztük, hogy mindenképp Berlinben fogjuk megnézni. Hát a Berlin legalább maradt (az Aurélie lemondta sajnos).
Hatra megyünk az Olympia Stadionhoz, mert hatra van kiírva (de már fél négykor elkezdik beengedni az embereket, őrület), és sajnos még mindig négy darab ülős szektoros jegyünk van.

BB azt vetíti, hogy őt a holnaputáni párizsi koncertre meghívták a vip szektorba.

"Berlin nem Németország, a Prenzlauer Berg pedig különösen nem az", mondogatták neki a barátai. Így aztán elhatározta, hogy kiszélesíti horizontját."
Ideje volt már újra szót ejteni Kaminerről. Nézzétek meg, itt, ebben az utcában lakott 10 évig, ahol a metrósínek mennek, én meg ott lakom a túloldalon a gesztenyefa mögött valamivel. És még pontosan egy hétig ott ülök non-stop az ablakban.
Szeretem ezt az utcát, meg Prenzlauer Berget, meg a várost is, ami nem Németország.

Egy expasim ma hajnalban becsöngetett az ex-lakóhelyemre, bekéredzkedett az ex-szobámba és szundított pár órát az ex-ágyamban. Aztán elballagott egy internet kávézóba, hogy mindezt feltétlen a tudomásomra hozza.
Mindig is furcsa ember volt.

Parklife és Mr. Catra

Miután a vasárnapom írásilag totális csőddel zárult és a lelki nyomortól éppen csak az esti futás mentett meg, ma kényelmesre vettem a figurát, szép nyugodtan csinálgattam a dolgaimat, koradélután pedig elmentem Á-val napozni a közeli parkba. Elképesztő mi van most az utcánkban: a parkban kb. 50 nulla és öt év közötti gyerek fröcskölődik lenge öltözékben egy sekély teniszpálya nagyságú kacsaúsztató-szökőkútban, mellettük csatasorba rendeződve kb. ugyanennyi babakocsi mintha mind azt skandálná: "igen, mi mentjük meg a német népet a kihalástól", fürdőruhában napozó felnőttek. Visszafelé lovaskocsi jött szembe velünk, kenuk és szörfdeszkák az autók tetején, s az utca valamennyi étkezdéje kellemesen tele, utcazenészek (őket nem bírjuk) az emberek kisimult arccal, laza nyári öltözékben. Beugrottunk a fordított McDonald's logójú (szájbarágós szimbolika, de a kaja jó 4 euróért) amerikaihoz, ettünk egy avokádós lepényt, és ott ért az a felismerés, amit már nem egyszer megtettem ebben a városban: ismét lecsúsztam valamiről, amit vélhetően sosem lesz alkalmam megnézni. Mr. Catra nem az a divatos seggrázós szambakirály, és nem is álganxta repper, hanem valódi kemény csávó a riói favellából, akinek öt különféle nőnél vannak utódai, s aki jelenleg egyszerre nagyon sikeres földijei és a középosztálybeli rióiak körében. Hát akkor most erről is szépen lemaradtam.

Különben meg igaza van Á-nak: egy kollektív szabadidőpark kellős közepén élünk.

Amikor ma nem írtam, akkor rajzoltam. Újabb remek találmány az idő tökéletes elcseszésére.

Azért ez elég nagy para, hogy azon mérettetik meg majdnem 10 hónapom, amit ezekben a napokban összerakok. Kezd olyan érzés lenni, mint amikor a diplomamunkámat írtam, csak más a város, az ország és téma. És még csak monomániás sem lettem ezúttal. De a para és a nyelv a régi.

A francba, már július van.

Ismét levelezek BB-vel, pedig még nem telt le a 32 év. Mondjuk megyek Párizsba az ősszel, részben hogy meglátogassam Aurélie-t, akit tavaly május óta nem láttam, meg azért is, mert ott lesz Rob és Fio, akik múlt héten fejezték be hónapokig tartó dél-amerikai túrájukat és akiket meg 5 éve nem láttam. És mert petit Seb megnősült. Tulajdonképpen majdnem teljes lesz a techno klub létszám. (A techno klubot 2000-ben hoztuk létre Salzburgban, noha senki közülünk nem szerette a technót, ám ezt követően hónapokig nem hangzott el olyan mondat, melyben a technó szó valamilyen ragozott formában ne fordult volna elő. A technó jegyében tök komolyan rendeztünk technópartit, amin csak technóruhában lehetett résztvenni, blue curacaót ittunk (majd hánytunk) és az Aurélie autójában kizárólag technót hallgattunk (és néha az Anton aus Tirolt* ugyancsak tréfából). A technóklubhoz tartozni egyfajta kiváltság volt, alapos megfontolás után vettünk csak fel új tagokat. S miután mindenki hazament, az eleinte még gyakori emailváltások is a technó köré épültek. Szóval voltaképp ilyen csoportdinamikai szerepjátszós izé volt, insider poén.)
BB azt hiszem egyébként nem technó klub tag és most valamilyen megmagyarázhatatlan okból angolul ír.

*ANTON AUS TIROL (DJ Ötzi verse)

Ich bin so schön , ich bin so toll.
Ich bin der Anton aus Tirol.
Meine gigaschlanken Wadln san a Wahnsinn für die Madln.
Mei Figur a Wunder dar Natur.
I bin so stoak und auch so wild. Ich treib es heiss und eisgekühlt.
Wippe ich mit dem Gesäß, schrein die Hasen SOS und wollen den Anton aus Tirol.

Blaue Pille, Sellerie - des braucht so a Anton nie.
Koa Tattoo und koane Schmäh, a koa Piercing und koa Juche.
Bin koa Softie, bin koa Tiger. Girls, so an Typ wie mi, des gab´s noch nie.

Ich bin so schön , ich bin so toll.Ich bin der Anton aus Tirol.
Meine gigaschlanken Wadln san a Wahnsinn für die Madln.
Mei Figur a Wunder dar Natur.

I bin so stoak und auch so wild.
Ich treib es heiss und eisgekühlt.
Wippe ich mit dem Gesäß, schrein die Hasen SOS und wollen den Anton aus Tirol.

Abends dann im Discostadl zoag i mi mit 15 Madl, denn gewinnen kann nur i.
Ui, so schön woai no nie.
Lass alle Buam im Regen stehen.
Koana is so urig schön. Ahhh, bin i schön.
Ahhhh, is der schön, stoaka Bua, von dir kriag i net gnua.
Komm her und mochs mit mia, mein Tiroler Stier.

Ich bin so schön , ich bin so toll.
Ich bin der Anton aus Tirol.
Meine gigaschlanken Wadln san a Wahnsinn für die Madln.
Mei Figur a Wunder dar Natur.
I bin so stoak und auch so wild.
Ich treib es heiss und eisgekühlt.
Wippe ich mit dem Gesäß, schrein die Hasen SOS und wollen den Anton aus Tirol.
Lalalalala...