A németek győztek! Und das ist auch gut so.

Egyszer még mindenképp látni fogom BB-t, de azért mégiscsak jobban járok, ha a németek győznek ma.

Te akartad annyira, akkor most tessék, vállald a következményeit, pl. azt, hogy vasárnap óta szuperszomorúság telepedett rád, hogy megint itt a fasza kontraszt és hogy kis kivétellel mindenből eleged van. Gratulálok!
Amúgy Bécs klassz és meleg volt, a Schiele és a haverok kiállítás a Belvedere-ben egyszer megnézhető, azért csak egyszer, mert semmi újat nem mutat. Mondjuk azért az jót tesz, ha néha látok egy-két Kokoschkát.

Enjoy your metatarsal

"Szia sorstárs!" - ezt tegnap kiabálta egy járdán ücsörgő srác a Millenáris fölött és vigyorogva integetett a mankójával. Jeleztem neki, hogy egyforma mankónk van, róla meg megtudtam, hogy nemrég síkrészegen törte szilánkosra a lábát. Előtte két perccel a szembejövő gördeszkás tinédzser kívánt gyors gyógyulást, a mellettünk elhaladó pasi meg azt mondta halkan a barátjának, hogy "pedig milyen szép". Az ellenőrök mellett úgy megyek el, mintha simán láthatatlan lennék, el is határoztam, hogy ínségesebb időkben mankóval tömegközlekedek. Mondjuk az érdekelne, hogy benne van-e a munkaköri leírásukban, hogy sántáktól ne kérjék a jegyeket, vagy ez velük született jól eltitkolt tolerancia.

Ma először próbáltam meg futni a busz után hat métert, végül kenguruszrű hektikus ugrálás lett belőle.
Ma először jöttem mankó nélkül dolgozni, és ma először nem adta át senki a helyét a villamoson. Holnap sürgősen visszatérek a mankós közlekedésre.
(Itt a címben szereplő területről az alaptudás.)

Csak hogy ne mindig a lábamról írjak, ma alaposan megfigyeltem a bal karomat: a könyököm alatt már régóta ott van a Göncölszekér anyajegyből kirakva. Tegnap a könyököm fölött összecsípkedtek a szúnyogok álmomban, a piros pontok egy szabályos rombuszt formálnak. Ahogy pedig barnulok, egyre láthatóvá válik egy egyelőre azonosíthatatlan ország (esetleg Grönland) műholdas látképe pigmentfoltból.

Ma (inkább tegnap) háromszor siklottam ki a klumpámból és minden alkalommal a fájós lábam fájós irányába dőltem, ami fájt. Miközben néztem a Massive Attack-et, nem fájt, aztán megint fájt. Lehet, hogy az elhamarkodott merészség volt az oka.

Eddig azt hittem, hogy csak kisgyerekkel és kutyával lehet átlagon felüli eredménnyel pasizni, erre a tegnap este egyértelműen bebizonyította, hogy mankóval is. Ennyi pasi nem szólított le, és eredt a nyomomba, mint az elmúlt néhány napban. Tegnap például a figyelős, aki eleinte csak stírölte a lépcsőn, ahogy letornázom magam az aluljáróba, majd elém vágott, és úgy csinált mint aki épp szembejön, csak hogy azt mondhassa: "Gyógyulj meg hamar!". Majd ijedtében elfutott. Lent a metróban még láttam, hogy látótávolságon belül állt meg. Gondolom, hogy közbeavatkozhasson, ha veszélybe kerülök.

Aztán ott vannak az elmés taxisofőrök az efféle megjegyzéseikkel, hogy "látom maga valami rosszban sántikál".

És természetesen a kollégák, akik közül többen szexinek nevezték a botjaimat, egyikük pedig felajánlotta, hogy szívesen lenne a mankóm.

Hát így élek mostanában.

Kicsit több mint két héttel előttem törte el a lábát és a Rooney már sportolhat. Izgulok ezerrel, nekem mit mondanak két hét múlva.

Reggel, miután a különféle táskákból összeszedegettem a mai outfitemet, elfeledkeztem arról a tényről, hogy a televíziókészüléket ábrázoló melltartómat nem praktikus fehér cucc alá venni. Így ma vagy egész nap pulóverben leszek, vagy bevállalom a tévét.

Csak hogy tudjuk: már egy bottal közlekedem. Lassan, lépésről-lépésre. Sík, akadálymentes terepen mankó nélkül.

Mit is mondhatnék? Három hét lábadozás alatt semmi egetrengető esemény nem történt, hacsak az nem, hogy elköltöztem a hegyre és ismét meggyőződtem róla, hogy az emberek mennyire hitetlenek nagyvárosi vadállatok témában. Álltam a ház előtt, miközben a tesómék meg a cimbijeim - beleeértve S. leendő lakótársamat is - a plafonig megtöltöttek egy szobát a cuccokkal, én meg őriztem az autót. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy furcsa, cuppogó hangon közeledik felém egy állat, a hang alapján macska nagyságú. Odanéztem, de épp beosont egy autó alá, majd hamar ki is osont, megbámult egy kicsit, és fickándozva továbbsétált. Görény volt vagy esetleg nyest. Amikor ezt elmeséltem, S. természetesen nem hitte el, és egy nagyon frappáns "Beszívtál?" kérdéssel reagált, igaz ekkor már több mint három órája pakolta a cuccaimat. Én mindenesetre jól megsértődtem.
Aurélie-vel is beszéltem, aki javasolta, hogy költözzünk Tahitire, az öccse már ott van pár hónapja, és alighanem ő is megy. Kérdeztem, van-e ott capoeira, mondta, hogy szerinte ott minden van, így nekem elméletileg mindegy - itt már úgyis alig motivál valami.

A legviccesebb lábtörésemre érkezett reakció Vincenttől származik, aki angol (de németül kommunikálunk):

"Gibt es so grosse Interesse in Ungarn an deinen Fuss als in England an den Fuss von Wayne Rooney? Nein, in alle Ernst, dass ist Schade und ich wunsche dir eine schnelle Verbesserung. Aber vielleicht bist du jetzt zu alt fur solche Dinge und es wäre besser wenn du Schach spielst."