vasárnap

Először kicsit szarakodtunk, aztán nyugis bivalyokat és szaladó vadnyulakat láttunk, aztán terepmotoroztunk, aztán visszajöttünk a városba, aztán a libanoninál ettünk, aztán megtekintettünk egy Mahler szimfóniát a filharmonikusoknál, aztán az Oscart néztük, de csak addig míg a Pro7-en a csaj a vörös szőnyegen közlekedőket nyaggatta. Aztán már két órája hétfő volt, úgyhogy mindenki ment aludni.

ezt kaptam ma emailben a vinyától:
"ha jot teszel egy medvevel, egesz eleteben halas lesz...
ezt tanultam ma."
így számomra is ez a nap tanulsága, plusz megnéztem ezt a filmet Audrey Tautouval, és felismertem, hogy kínzó vágyódást érzek buja mediterrán növényzet iránt. a tél azonnal takarodjon.

Tisztelt Volkswagen úr!

Tegnap beugrott látogatóba a régi énem, a hebehurgya.
Írtam egy érdeklődő-bejelentkező emailt egy hátrányos helyzetű török nőket segítő szervezetnek, akiknek mondjuk az a nevük, hogy BARINA. Reflexszerűen kimásoltam a @ előtti szót (barina), és mivel gondoltam, nőket csak nők menthetnek meg, ezt a megszólítást írtam: Sehr geehrte Frau Barina!
Két óra múlva esett le, hogy mi van, gyorsan küldtem egy elnézést kérő emailt, bár azt hiszem hitelességi indexemen ez már nem sokat javított. Elmeséltem Á-nak, akivel könnyesre röhögtük magunkat, majd Á. hozott egy adekvát példát az eset szemléltetésére: Tisztelt Volkswagen úr! A következő kérdéssel fordulok Önökhöz...

Most, hogy a kutatási témámmal kell foglalkoznom ezerrel, hirtelen rengeteg időm lett minden mással foglalkozni. Így botlottam bele az előbb pl. egy érdekes 50 legjobb könyv listájába a perlentaucher oldalán.
A következő fontossági sorrendben ajánlják a könyveket télvíz idejére:
1. Klasszikusok
2. Német szerzők művei
3. Magyarok (hohó!) - a következő indoklással: In welchem anderen Land gibt es auf so wenig Einwohner so viele gute Schriftsteller? (Hol máshol a világon esik ilyen kevés lakosra ennyi sok jó író?)*. Utánunk jönnek a kínaiak, az amcsik meg a szakkönyvek. Őket ajánlják (szigorúan copy-pastelve):

Laszlo Darvasi - "Eine Frau besorgen".
Peter Zilahy - "Die letzte Fenstergiraffe. Ein Revolutions-Alphabet"
Dezsö Kosztolanyi - "Ein Held seiner Zeit. Die Bekenntnisse des Kornel Esti".
Karoly Pap - "Azarel".
Stephen Vizinczey - "Wie ich lernte, die Frauen zu lieben"
*hozzátehetnénk, és ennyi ember, aki az ennyi sok jó író könyvét ennyire kurvára nem olvassa (beleértve magamat is természetesen)

Pár másodpercig úgy tűnt, hogy Amszterdamban vagyunk. Egy boros helyen ültünk R-el és a húgával, ahol a fogyasztás után mindenki érzés szerint fizet (biztos ami biztos alapon azért a tulaj szúrós tekintete előtt). Szóval ücsörögtünk ott békésen, amikor egyszer csak felbukkant egy piroshajú, rasztacsimbókos csávó, kezében kosárkával, kosárkájában alufóliába csomagolt szilvásgombóc nagyságú elemózsiával. Odalépett az asztalunkoz, gyérfogú mosolyát ránkvillantotta "Möchten Sie ein space cake?" kérdezte olyan természetességgel, mintha hóvirágcsokrok lennének a kosarában, majd továbbállt a következő asztalhoz.

Egy erőteljes ablaknyitás következtében három és fél irányba repedt az ablaküvegem, de így legalább nem kell megtisztítani. A három és fél repedés között láttam, hogy a robogóm lassan úgy néz ki, mint egy hattyú alakú hóember.

Most arra használom ezt a kis blogot, hogy megtudjam végre, kinél maradt augusztus-október között a limited edition Morcheeba dupla cd-m (Parts of the Process) továbbá a Stereo Mc's -től a Deep Down and Dirty. Nagyon szeretném ugyanis visszakapni őket, és nemsokára jön a sok vidám látogató, akik biztosan elhoznák.
Tudom, hogy nem működik ez a blogos levelezés, de akinél ott lapul a fiókban, az úgyis tudja a rendes emailcímemet.

Meghívtak egy esküvőre Tazmániába decemberben. Menjek? Szívesen megnézném a tazmán(iai?) ördögöt, ahogy pörög össze-vissza.

R. szerint nincs sok értelme a szóbeli kommunikációnak és gondolatokat kell küldeni, meg lehívni mások agyából. Ez az elmélet nagyban megkönnyíti jövőbeni érintkezésünket, ha valakinek valami nem világos, egyszerűen ráfogom a telepatikus üzemzavarra.

Hangulatilag tetszett a Berlinálé, bár ilyen szempontból nem vagyok mérvadó, szinte minden békés célú és/vagy politikai töltettől mentes tömegrendezvényt kedvelek (jó, a Budapest Parádét nem). Az már más kérdés, hogy egyetlen kimagasló filmet sem láttam - mondjuk a One Day in Europe állítólag jó volt, meg a Gespenster is, de ezekre nem volt jegyem -, meg hogy egy B-kategóriás film nyerte az Aranymedvét. Mondjuk engem ez sem zavar, a Berlinálé dolga, majd legközelebb jól nem veszik őket komolyan.

Ma utolsóként a Stadt als Beute című német filmet néztük meg, ahol naná, hogy az utcánkban lakott az egyik főhős, egészen pontosan a balra lévő szomszéd házban, és tök vicces volt, amikor kinyitotta az ablakot, és pont jött a villamos, és az egésznek olyan hangja volt, mint itthon. Ha kicsit romantikusabb lennék, biztos becsuktam volna a szemem és elképzeltem volna, hogy ott állok a nyitott ablaknál, beleszippantok a levegőbe, érzem az ismerős szagokat, barna hajamat cinkosan tekergeti a lágy szellő... jaj ne már.

majdnem minden téren nagyon jól mennek a dolgok mostanában. csak egy tér van, ami miatt a majdnemet bele kellett írnom a mondatba. mondjuk ez is valami.

Csak gyorsan annyit, hogy az izlandi film nem jó, pontosabban nem tudom milyen, mert az első 10 perc után elaludtam rajta és csak a tapsra ébredtem fel (némafilm volt ugyanis), az Amor Idiotában viszont vannak jó részek.

Pontosan másfél óra alatt kapkodták el a három németországi U2 koncertre a jegyeket. Vagyishogy az volt, hogy nyolctól kb. fél tizenegyig nem működött az internetes rendszer, majd működött, pont addig, míg az utolsó szál jegy is elfogyott. Amikor sorra kerültem, már csak egy ilyen hátsó gukkeros, nagymamás szektorba maradt kettő db jegy (70 000 fős az Olympia Stadion, de nem baj). Nagyon lehangolt lettem, ugyanis teljesen beleéltem magam, hogy a harmadik sorból kísérem majd figyelemmel a koncertet. Mindegy, megpróbálom valami fórumon kicserélni állójegyre.

Ezt követően (ja, persze szokás szerint a Berlinale sorban is álltunk egy kicsit) elmentünk S-ékkel a Tropical Islands nevű helyre, egy órára Berlintől, ami egy mű paradicsom egy hatalmas hangárban (akkora, hogy állítólag beleférne az Eifel-torony is, eredetileg léghajók gyártására építették). Totál olyan volt, mint a Jim Carrey-film: festett kék vászon a háttérben, rajta egy ajtó, amin ki lehetett menni, pálmafák, műanyag-tengerpart, műanyag majmok, műanyag vízicsúzda (ez ok). Na és mivel foglalkoztam itt végig? Nem ám a vízesés tövében úszkáltam vagy önfeledten vízicsúzdáztam: sajnos az első öt percben kiszúrtam, hogy vannak capoeirások (Abada). A minimál portugál nyelvtudásomat bedobva szóba elegyedtem az instructorukkal (Instructor Pálmafa), megnéztem a bemutatójukat kétszer, majd behívtak játszani, ami nagyon kedves gesztus volt a részükről.
Az esti házibuliról már nem is szólok részletesen, elég ennyi.

Megint úgy érzem, hogy egy brazil szappanopera kellős közepén vagyok. Kicsit megerőltető, de szeretem az ilyet.

A hetem visszatérő, jellegzetes cselekménye a jegyvásárlás:
- két darab vodafone kártyafeltöltő jegy, mert az elsőt volt szerencsém összetépni és otthagyni egy kávézóban, anélkül, hogy benyomtam volna a jóváhagyó egyes gombot
- úgy döntöttem, hogy nem vagyok babonás, úgyhogy leírom, hogy holnap veszek jegyet a U2 koncertre
- hat jegy a Berlinaléra, és holnap még hozzájön minimum a Sorstalanság. Eddig ezek vannak: Basileirinho, Beyond the Sea, Ice/Sea, Skagafjördur, Amor Idiota (az idióta az egyik kedvenc szavam, a T. olvasók közül többen tudják, miért), Dallas Pashamende, Stadt als Beute. Tudom, hogy kettő kivételével lutri, de nem baj. (Á élete pl. úgy alakult, hogy most egy négyórás westernfilmen ül)
- holnap tehát újabb másfél óra sorbanállás. Éljen éljen.

Nyitás után háromnegyed órával értünk oda, és egy órát álltunk sorban szimbolikus vörös szőnyegen - miközben egymás után ragasztották le az általunk kinézett filmeket a táblázatban -, de végül mégis vettünk pár jegyet a Berlinalera. Eddig van két film vasárnapra + egy másik 20-ára. A Sorstalanságot misztikus okoknál fogva mégis bemutatják, nem is egyszer. Holnap reggel újra sorbanállás, ugyanott, ezúttal egy órával korábban.

A berliner néhány napja már nem csak sütemény, hanem a kerületünkben használatos fizetőeszköz is. Az állami nyomdában nyomják és így néz ki. Lokális Gazdálkodj okosan.

Újabb fontos tanulág az élettől: ne lakkozd vörösre a körmödet, mielőtt hivatalos szervvel indulsz interjút készíteni. A hagyományos - EMESE márkanevű - lemosó ugyanis csak a nagyját viszi le. Több mint fél órán keresztül próbáltam a résekből kiapplikálni ezt a szart, de még mindig ott van. Elképzelem, ahogy tartom a diktafont a kedves kis lakmaradványokkal, klassz lesz. Más: ma kezdik árusítani a U2 kocertre a jegyeket, holnap reggel a Berlináléra, holnapután tartom a köztes beszámolómat, és már most késő elmennem a robogóért. Egy klónt ide, de gyorsan.

Ott volt R-éknél az a pasi a másik Bp-i capoeira csoportból, a GCB-ből és persze másfél órán át nyomtuk a ki mit gondol a capoeiráról és ki kit ismer c. játékot (gondolom rajtunk kívül mindenki kellőképpen unta), aztán jött a mutassatok valamit szöveg, szabadkozás, önkéretés; végül kézenállás és könnyed akrobatikázás lett a dologból. A. és R. is becsatlakozott, és nagyon jól nyomták. R. egyszer csak kitalálta, hogy csináljunk hárman egy embertornyot, mint a spanyolok, én persze minden ilyen ötletet lelkesen üdvözlök, úgyhogy felmásztam R. és A. vállára és fogtam a kezüket és eleinte nem mertem elengedni, de rábeszéltek. Nagy nehezen felegyenesedtem, elértem a plafont és ekkorra elszállt minden félsz és para. Meghatározhatatlan ideig álltunk így a szoba közepén, és az egész olyan volt, mint egy időutazás a gyerekkorba és volt benne egy csomó könnyedség meg baráti melegség.

Du bist geboren, unter Wasser
Künstlerkind, Hundertwasser

Egy újabb gyöngyszem a Die Fantastischen Vier-től. Rapdalszerző akarok lenni.

Az egész sztori nem valami érdekes, de tetszetős hangulati elemeket tartalmaz(ott), ezért leírom.

A Café Burger és a Pfefferberg előtt a foglalt házban voltunk az Oranienburger Str-n, amiben manapság jól szervezett művészeti galériák, design irodák, kiállítótermek és az átlagember számára nehezen értelmezhető installációk vannak. A harmadikon, a mozi felett van a bár, olyasmi, mint a Hunnia fölötti, csak szellősebb (ebben a városban általában mindennek kétszer akkora tere van, mint Bp-n). Ott ültünk, amikor már nagyon kellett. A pultos csaj mondta, hogy a szomszédos kiállítóteremben épp megnyílt egy kiállítás, ott is elmehetek wc-re, ameddig nyitva van. Na utólag visszatekintve ez volt a kulcsmondat, ugyanis mire befejeztem, nemcsak hogy rámzárták az ajtót, de hirtelen 8 ajtóval találtam szembe magam, ami közül mindegyik zárva volt. Vártam, hogy majd egyszer csak szebe jön a Kékszakállú, de aztán racionális megoldás után néztem és felhívtam R-t, hogy szabadítson ki - ami egyfelől csuda romantikus, másfelől valóban létszükségletté vált - ám alig tettem le a telefont, megtaláltam az egyetlen nyitva lévő ajtót. Elindultam lefelé egy szűk folyosón egy telegraffitizett lépcsőházban, és amikor úgy éreztem, hogy kész, most már a hetedik pinceszinten járok, ismét felhívtam R-t, hogy szabadítson ki, de közben azért elindultam felfelé. Az első emelet magasságában végre hangokat hallottam, bekopogtam egy szobába, ahol az üveges ajtón át láttam, hogy valaki fest. A festő - aki orosz volt és minden bizonnyal Dimitrinek hívják - eleinte vonakodott kinyitni az ajót, de aztán mondtam, hogy vécézés közben be/kizártak, és akkor be/kiengedett, és elmondta, hogy jutok vissza a bárba. Ekkor harmadszor is felhívtam R-t, hogy végülis ne mentsen meg, megmenekültem.

- Berlinben konfortosabban érzem magam, mint Budapesten.
- Megmondom miért, azért, mert Berlin lejt. Ha Prenzlauer Bergben elengedsz egy golyóbist, meg sem áll Mittéig, ami pedig a város közepe.
A párbeszéd a Café Burgerben hangzott el éjjel 4.35 tájban, magyarul, tehát szó sem lehet nyelvi félreértésről.

Az akcentusom alapján ma bécsinek néztek, aki bécsinek nézett, azt én amerikainak hittem, pedig igazából német, a haverjára, egy francia pasira meg azt hittem, hogy angol, ő pedig németnek nézett engem.
A téma kapcsán eszembe jutott Arthur Schnitzlertől a Reigen (Körtánc, ford. Bródy Sándor) csak ott dugásokkal zárul be így - sőt, sokkal szebben - a kommunikáció.

Sajnos egyre kevesebb dolog tud lenyügözni vizualisan meg elmenyileg, de a Reichstag kupolaja, az igen. Tegnap mielött felmentünk a tesomekkal - en immar harmadszorra - azt mondtam ra, hogy egy csoda, ami kis mosolygasra kesztette a tesomat, es en is tudom, hogy ez tulzasnak hat egy tervezöpapiron vonalzoval meg ceruzaval aprolekosan kigondolt epiteszeti alkotas kapcsan. Aztan amikor ott voltunk, megint meggyözödtem rola, hogy tenyleg az. Eldöntöttem, hogy minden honapban felmegyek egyszer.

a tegnapi nap merlege: egy felborult ruhasszekreny, harom eltörött lec az agyam aljaban, egy atmenetileg müködeskeptelen szamitogep.

kivancsi termeszetüek es mozgekonyak az unokaöcseim, na.