Amikor reggel kilenckor meglattam a motoros cimbim taskajabol kilogo hatalmas femvago ollot, tudtam, hogy a biciklim egesz biztosan kiszabadul. Igy is lett. A kulcsok viszont örökre eltüntek a mintegy 100 negyzetmeternyi helyen.

Szombaton meg azzal tetözödött peldas pechsorozatom (basszus, tagadhatatlanul vonzodom az alliteraciokhoz), hogy – bar hulla faradt voltam – ejjel egy elött nem tudtam hazamenni, mert minden lakotars bulizott. Igy en is leutaztam Christopher baratommal Neukölln-Problembezirkbe, ahol eppen egy lakasavato parti zajlott. Gondoltam, oke, kivarom a fel egyet, amugy is eleg jo volt a hangulat, es egy idö utan a zene is. Epp a bolond japan-svajci-neohippi csavoval beszelgettem az erkelyen, aki azt ecsetelte, hogy masnap majd biztos összefutunk a Mauerparkban a viragzo cseresznyefak alatt (merthogy hanami ünnep van, es ez pompas alap a fa alatti ivasra), amikor hivott a lakotarsam, hogy ö es a pasija is kizartak magukat, mivel otthon maradt az egyetlen kulcsuk, a negyedik lakotars pedig a varos masik vegeben bulizik legalabb negyig. Igy hat felkerekedtem, elmetroztam a varos tavoli pontjara ea kulcsert es mintegy masfel ora sztoikus bolyongas utan be is jutottunk a lakasba.

A vasarnap ellenben csodalatos volt: megtekintettünk egy szuper baabfigurakbol allo zenekart, amint a legdurvabb gettorapet nyomjak a Boxhagener Platzon, bruncholtunk, belefutottunk a Mauerparkban ket grillezö haveri csoportba, valamint az edzömbe, aki a brazil barataival vasarnapi szokasa szerint sarkanyt eregetett. (A japan-svajci hippit nem lattam a viragzo cseresznyefak alatt.)
Ja es este megneztem Ane Brun koncertjet. Hamarosan nagyon be fog futni. Ez biztos.

Most mar szamomra ket roppant fontos ertek, függetlensegem es mobilitasom is korlatozva van.
Tegnap megerkeztem edzesre, lezartam a kerekparomat, besetaltam, majd amikor ket ora mulva kisetaltam, nem talaltam a lakas-es a biciklikulcsom. Többször ki-es bepakoltam a taskamat, visszamentem az öltözöbe, a tornaterembe, de sehol semmi.
Szerintem kidobtam öket.

Akkor összefoglalom: nincs laptopom (amin ezt irom, az a lakotarsame, kölcsönadta, tök rendes), a zeneim egy jelentös reszet nem tudom hallgatni, az otthonomba valo bejutas körültekintö szervezest igenyel, a biciklim egy iskola udvaraban le-es bezarva parkol, igy nem tudok könnyeden A pontbol eljutni B-be, kenytelen vagyok gyalogolni vagy metrozni, pedig vegre itt a tavasz, nem tudom az uj mp3 lejatszomra felrakni a cuccokat, hogy legalabb azt hallgathassam, vennem kell egy uj laptopot, ami miatt le kellett mondanom az isztambuli utamat. Jövökepem junius közepeig van.

Azt hiszem, hiaba hangoztattam tegnap a Szimpla nyitobulin, hogy en valojaban nem luzer, hanem winner vagyok, senki nem hitte el.

Különös elethelyzet elött allok

A tenyek: van ugye a laptopom, mely a napokban egy keves szikrazast követöen kigyulladt. Ezert hetfön nagy banatomban vettem egy 2000 popdalt befogadni kepes mp3 lejatszot (mindenki ebben az orszagba vegye, tök olcso). Kedden szerencsesen kimentettük minden adatomat, melyek most egy cimboramnal pihennek. Az uj mp3 lejatszot csak akkor fogom tudni beüzemelni, ha lesz egy uj laptopom, az viszont csak akkor lesz, ha a) hozzanyulok az aranytartalekomhoz, b) kiböjtölöm, hogy elerkezzen majus eleje. Addig nemcsak az ekezetes karaktereket, a skype-ot es a wiwet kell nelkülöznöm, hanem a zeneim 80 szazalekat is. El vagyok keseredve.

Live aus der Redaktion

Az iment egy sertesjelmezes, ugyanakkor Supermanre emlekeztetö lett ferfi rontott be munkahelyemre es elsökent a rovatvezetöt rohanta le. Egy hetvegi talka nevü lett esemenyre invitalt mindenkit a Spree partjara. Lett kulturalis ev van Nemetorszagban.

Tegnap este nagyon különös bicikliutam volt hazafele. Elöször a kerekesszekes foxival talalkoztam, akinek megvolt ugyan negy laba, de a hatsok mintha felig hianyoztak volna. Ezert hatul ket kerekkel szerelte fel szeretö gazdaja.
Epp ezen tünödtem egy haromfös kerekparos konvojban haladva, meg hogy vajon a foxi gazdaja szerepeltette-e valaha show müsorokban (remeltem, hogy nem), amikor mellenk ert egy robogos es elkezdett kiabalni valamit. Konvojunkat ket lany es egy srac kepezte. Meg voltam gyözödve, hogy a robogos azt kiabalja, "Helmut", ezert kicsit meglepödtem, amikor harmunk közül az egyetlen lehetseges Helmut vett egy hirtelen jobb kanyart. Am pontosan ekkor a masik lany is jobbra kanyarodott, igy Helmut kenytelen volt nekimenni egy oszlopnak, es annak rendje es modja szerint esett egy karikaturisztikusat.
Epp ezen tünödtem, amint a konvoj maradek tagjakent mentem tovabb, de a motoros tovabbra sem hagyta abba a Helmutozast (most mar egyertelmüen nekem), ezert visszavigyorogtam ra, gondoltam, örült (hosszu ö), összekever valami haverjaval. A lampanal mindketten lefekeztünk, es ekkor megint belekezdett. Kiderült, hogy a Helmholtzplatzot keresi, ugyhogy utbaigazitottam.

Auf Wiedersehen ekezetek es skype beszelgetesek!

A laptopommal elöször az volt a baj, hogy a majdnem egy evvel ezelötti Vittula beach buli utan beleszortam egy csomo homokot, amitöl masnap mar nem igazan müködött. Aztan a kollegaim az akkujat is elhagytak, aztan allt egy fel evet, mignem a tesom egyik cimboraja az egyedül üdvösnek tünö sufnituning modszerrel felpimpelte. A monitorjaban allitolag szinte mindent kicserelt, es a kimenetelet is atepitette. Egy dolgot kötött a lelkemre: a vilag minden kincseert se huzzam ki a kabelt.
Na, azt huztam ki szombat este, amikor a szobambol kivittem a konyhaba, hogy a mintegy 15 vendeget szorakoztassam kifinomult bulizenei valogatasommal. Amikor visszacsatlakoztattam, többször felelmeteseket szikrazott, majd amikor elkezdett füstölni es nagyon büzölögni, vegkepp feladtam es valodi rettegesböl taplalkozo sikongatasok közepette kihuztam a picsaba.
Ezert most se laptop, se mp3 zenek, se skype, se fotok, itt a gyakorlati helyemen meg nehany levelezöprogram es egyeb hasznos közössegi oldal (pl. wiw) le van tiltva. Roppant szomoru vagyok.
(Ha valaki tudja, mi a tuti megoldas, AZONNAL irjon.)

Jo hir: a buli a Kaffeee Burgerben kesöbb pompas volt, es szombaton megjelent a masodik cikkem, amivel egeszen elegedett vagyok.

Halló és tűzoltók

A németek - a berliniek meg kiváltképp - dallamos hallóval köszöntik érkezéskor egymást. Pont úgy, mintha szembetelefonálnák a másikat. Általában a jó öreg nyugdíjasokat is lehallózzák továbbá protokolláris eseményekkor is mennek a nagy hallók. Ilyenkor általában csak a sznob seggfejek köszönnek vissza guten tággal(Kelet-Berlinben gyakran Juten Tah-hal).
Ez most azért lett hirtelen ilyen fontos közölnivalóm, mert épp hazajött az egyik lakótársam (hárman vannak, mindenki nagyon kedves és német), aki harsány Hey-jel üdvözölt, és az a furcsa, hogy a másik lakótárs is mindig így szokott köszönni, az előbb össze is tévesztettem őket. Nem tudom, ez tendencia-e vagy csak a mikrokörnyezetemben kialakult szokás, mindenesetre kezdek aggódni a jó öreg Hallóért.

Amúgy ma voltam a berlini tűzoltóságon, ahol kb. ugyanolyan értelmes kérdések hangoztak el, mint amilyenek magyar sajttájokon szoktak. (A sajtóanyagot mondjuk USB Sticken adták ide. Na itt azért még nem tartunk.) Írtam belőle előbb szédületes 48 sort, amit később meg kellett húznom 33-ra.

Bizonyos dolgok eléggé megviselnek mostanában, Kedves Barátaim. Remélem, amikor a munka ünnepén (micsoda szimbolikus időpont, ha csak az egyéves jubileumot nézzük, ugyebár) szülőföldemre látogatok, helyükre kerülnek ezek a bizonyos dolgok és nem fogok tőlük tovább szenvedni (hogy egy teljesen rendhagyó hasonlattal éljek), mint egy eb.

És a rohadék korábbi valóság is visszatérhetne már. Ha soha nem fog, akkor meg csúnyán rábasztam, hogy egykori főnököm egy kedvenc szavajárásával éljek.

Most pedig elmegyek edzésre.

Uccánk a vasárnapi viharkor

Ja, a szombati számban megjelent.
Nem ez az első auf Deutsch, de ebben a lapban először. Mondjuk furcsa, nem éreztem semmit, amikor a kezemben volt az újság és láttam ott a nevemet fordítva leírva (tehát nem Stelpa, hanem Aplets - ha ha ha.) Mondjuk este 11-ig nem mertem elolvasni.

Pamela Anderson a kedvenc szórakozóhelyemen

Őrület. Madonna után Pamela Anderson is ellátogatott a kedvenc berlini szórakozóhelyemre valami protokolláris (!) jelenése után. Bizonyítékként az egyik urban culture lapban ott a fotó, amint közepesen unott ábrázattal ül a külső büfében. Nyilván Madonna beszélte rá.
Pam: „Hallo, Donna, itt Pam. Jövő héten megyek Berlinbe.”
Mad: „Igen, drágám? Hát ez fantasztikus! Imádni fogod! Tudod már, hova mész partizni?”
Pam: „Fogalmam sincs, de itt van előttem az ügynökség listája. Te nemrég voltál ott valami hamburger vagy milyen nevű helyen, ugye?”
Mad: „Had gondolkozzak egy kicsit, ja, igen-igen, emlékszem, Burger Kaffee, a Starbucks Coffee-ról eszedbe fog jutni. Jaj, nem is, Kaffee Burger. Ez meg tényleg majdnem olyan, mint a hamburger, csak sonka helyett kávé van az elején.”
Pam: „Látom, itt van az ügynökség listáján. És milyen?”
Mad: „Fülledt, tapétával fedett, félhomályos kis klub, állítólag a kelet-berlini ellenállók találkahelye volt. Nálunk legfeljebb csak Brooklynban látsz ilyet. Eugene-nek tetszett, nekem meg olyan nagyon autentikusnak tűnt, képzeld, még cigiznek is bent, pedig Berlinben már tilos. Csekkold csak le, drágám.”

(na jó, ez nem lett annyira szuper, de leszarom így marad. meggyógyultam, napon is voltam, jó kedvem van.)

Már napok óta nem látszik THE GOD, olyan minősíthetetlenül antitavaszi pocsék idő van itt. Még THE GOD soha nem szűnő (!) villogása sem tűnik elő a felhőkből. Az efféle időjárási jelenség valósághű körülírására találták ki a költők az ólmos ég kifejezést.

Nembaj, ezalatt a pár nap alatt elolvastam egy remek, szatírikus, újságírófikázó művet (Daniel Kehlmann: Ich und Kaminsiki) valamint az újságírást egészen más oldalról megközelítő Hunter S. Thompson (nyugodjon békében) klasszikusát.

Három napig itthon feküdtem betegen és ezalatt írtam, filmeket néztem valamint töprengtem. Utóbbi során arra jutottam, hogy 1. meg kell változtatnom az életemet, mert ez az irány (pontosabban ez az iránytalanság), amit most nyomok, nem vezet sehova. 2. szükségem van nagyobb mennyiségű pénzre 3. le kell csillapodnom, végülis már benne vagyok a korban, és frusztráló mennyiségű gyerek születik körülöttem (az eredetileg orosz nőgyógyászom is pont ma üzente Hungariból, hogy jó lenne, ha már szülnék. Ez milyen már?).

Ötleteket az egyes és a kettes pontra a stelpablog@hotmail.com emailcímre várok. A hármasra sehol, ha nagyon fontos, akkor sms-ben.

Bók

"Te mit csinálsz?"
"Látod. Feltartom a bal kezemet."
"Miért?"
"Mert csuklok."
"És úgy elmúlik?"
"El."
"Szeretnék a bal kezed lenni."

Helyi élményanyagokat kell gyűjtenem egy egyelőre titkos küldetéshez, ezért visszaolvastam 2004-2005 között született berlini feljegyzéseimet. Észrevettem, hogy akkoriban szellemesebb voltam továbbá bonyolultabb, de mégis élvezhető mondatszerkezeteket használtam és fenntartások nélkül bele voltam zúgva Berlinbe.
Így három évvel később annyival tudok többet, hogy elég nehezen kezelhető, ha egy komplett városba zúg bele halálosan az ember, de még mindig sokkal könnyebben, mint amikor egy emberbe.

"Az enyém, az enyém" - óbégatta büszkén a lány alkoholtól torzult, enyhén sípoló hangon bele az éjszakába. A másik három karéjba rendeződve, szintén visítva nézte a tulajdont, mely egy autó tetején meredt büszkén az ég felé.
Lefékeztem kerékpárommal, az autó felé fordítottam a fejem és megpillantottam rajta a mintegy két méter magas, felfújható péniszt.

(Schönhauser Allee, csütörtök éjjel kb. fél 3)

Megkezdődött a fejem hamburgerizálódása.
Tehát legalább két kilóval vagyok több a versenysúlyomnál.
Sajnálatos.

Épp bénáztam a rohadék Mac-kel, ami újdonsült munkahelyem sajnálatos velejárója, amikor megcsörrent a mobilom.
"Hallo, csak azért hívlak, mert ma este játszunk a régebbi zenekarommal és hogy felírjunk-e a vendéglistára."
És ez még csak nem is a kedvenc berlini zenekaromtól jött, hanem egy másik berlini zenekartól, akiket kb. két éve láttam utoljára.

Lehet valami az aurámban, ami bevonzza az ilyen rock and rollos dolgokat.
Így hát ma is megyek a K. Burgerba, holnap meg a G. Bordellóra, ami azért jó, mert eddigi tapasztalataim szerint a németek kisebb vehemenciával mulatnak, mint a magyarok. Még amikor jó volt (értsd,amikor még tag volt a Dunsten), a Chumbawambát is egész közelről néztem meg egy olasz anarchista lánnyal.

Hallgatom az egyiket a másik után, és mindegyiken meghatódom, meg elképedek, hogy milyen fantasztikusan jók. És nem mindent értek, de egy csomó mindent meg igen, és ezen megint csak meghatódom és elképedek. Szólni is fogok, hogy amíg el nem készül az egész, inkább nem akarok többet hallani. És különben is, annyi minden történt az elmúlt évben, megvisel ez engem.