És tényleg: Galádka vasárnapja is lucsok-orientált volt, de egész máshogy mint az enyém.
(Ez különben egyfelől miszutikus koincidencia, másfelől meg az is lehet, hogy ez a szó hiányzott a kutya leírásához, ami gondolatilag megvolt, szókészletileg viszont nem. Míg el nem olvastam G. postját.)

Nem tudom mért, de tegnap - miután elmentek a szerbek és ismét megnéztem a Velvet Goldmine c. filmet - egész koraeste a lucskos kutyán gondolkoztam, akivel Párizsban találkoztunk az Eiffel torony előtti parkban. Az Aurélie öccsével és az unokafivérével ültünk a fűben szeptemberben, a vénasszonyok nyarának kösztönhető kellemes langymelegben. bagettet ettünk camembert sajttal meg vörösborral a kliséknek megfelelően, és vártuk az Aurélie-t, akinél pont akkor dőlt el, hogy két évig Bécsben fog dolgozni. Szóval a fűben heverésztünk, amikor egyszer csak ott termett a képen látható lucskos kutya, vidám volt és barátságos, de fifikás is, mert odasomfordált és hamm, bekapta a papírzacskót, amiben a maradék bagett meg sajt volt. Erre az Aurélie unokaöccse felébredt, kiszedte a kutya szájából a még menthető cuccot és jól leszidta. A kutya nyilván úgy gondolta, hogy megérdemelt volt a kritika, mert ott maradt velünk. Megérkezett az Aurélie is, és innentől öten feküdtünk a fűben. Aztán egy hajléktalan, aki távolról nézhette a jelenetet, egy idő után odajött a saját kutyájával, rutinosan a lucskos kutya nyakára tett egy pórázt, és odébbvitte úgy harminc méterrel.
"A kutya nyakörvében benne volt a címe. Most majd felhívja a gazdáját és pénzért visszaadja neki" - mondta az Aurélie öccse.

Na hát, ezen gondolkodtam tegnap, hogy most mi lehet a kutyával.

Stereo Totalt hallgatok. Nagyon jó. Más közlendőm nincs.

"Gondolatsznob" - ezt P. barátnőm találta ki és tök jó szó.

különben meg semmi kedvem hazamenni, de vhogy ez nem lep meg.

Ez a Berlin egy vicces hely: ma a női wc-ben futottam bele bolgár egy ismerősömbe, aztán a bevásárlóközpontban egy magyar ismerősömbe, aztán meg a Cécile-lel néztünk meg egy nem túl jó filmet. Róla meg az derült ki, hogy az egyik szekció héttagú zsűrijének tagja(mind a 22 évével). Úgyhogy még csak másfél napja vagyok itt, de máris megy tovább az összefutósdi.
Különben itt vagyok a régi lakásban Á-nál a régi szobámban. Kimagaslóan jó érzés.

Ha ez így megy tovább, elmegy ettől az egésztől a kedvem és tényleg emigráns leszek. Ma S. ebéd közben például méregetett kicsit, aztán megkérdezte, hogy nem fogok-e 2 hét múlva egészen véletlenül elfelejteni hazajönni.
Ezek szerint még látszik is.

Az elmúlt napok legnagyobb híre az, hogy jön a februári workshopra a berlini edzőm, aki a leglazább és legkiszámíthatatlanabb csávó, akit valaha is ismertem. Majd jól fel is írom ide a kis workshopot, nem mintha capoeirára éhes tömegek olvasnák ezt a blogot, de sosem árt.

Most meg egy olyan történt velem, hogy otthagyva a berlini cimborákat indultam volna hazafelé a Gödörből (ahova spontán rábeszélésnek engedelmeskedve mentem), mire elém ugrik egy ilyen copfos csávó, hogy nana, ugye nem gondolom komolyan, hogy haza akarok menni, álljak már meg és igyak vele valamit. Miután mondott egy jó okot arra, hogy miért maradjak, maradtam.
Súlyos előítéleteim vannak a barnahajú copfos csávókkal szemben, de aztán ez a copfos hirtelen fellépett az asztalra, és lenyomott egy viccesen eró táncot, egy kicsit úgy mint BB hat évvel ezelőtt a salzburgi bulikon, mielőtt még a részegség végső stádiumába nem került. Meg még azt is mondta, hogy négylábú asztalokhoz van szokva, ezért nem tökéletes az előadás. Tulajdonképpen innentől vált - a copfja ellenére - szimpatikussá, de aztán megjelent a két berlini cimbora, azzal, hogy mennek felköszönteni a festőt a szülinapján, és mivel ő az egyik utolsó arc, akit hazatérésem előtt láttam Berlinben, jól velük mentem én is, pedig addigra a copfos már lemászott az asztalról.