Valószínűleg nehezen tudta értelmezni Tiszafüred partmenti népe a kb. háromnegyed órás vízi show-nkat ami a derékig érő vízben helyben előreszaltó ugrálástól a háromemeletes embertorony építésig ívelt. (Természetesen még hátraszaltókat is ugráltunk két-két srácedzőtárs (vagy cimbora) válláról.)
Másnap aztán alig éltem és a ladik orrában fekve csak akkor nyitottam fel a szemem, ha a többiek jelezték, hogy különösen szép tájra érkeztünk. Amúgy pedig kezdődő arcüreggyulladásomat kúráltattam a nappal.
Az szinte biztos, hogy ez volt az idei utolsó nyári élményem, holnap hideg tájra utazunk és csak szeptemberre jövünk vissza.

Kb. a bizonyos április végi parókás jelenésünk óta van az, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal egy filmben élek. Nagyon bírom ezt, de azért kicsit ijesztő is néha. Épp ideje elmenni nyaralni, hogy lehűljek picit. Ja, és igen, nagyon-nagyon nehéz visszatérni a valóságba. Na de mi van akkor, ha megváltozik a valóság? - ez utóbbit HB kérdezte ma, és milyen igaza van.

Én is az ablakból láttam a vadászgépeket, meg a két vadászhelikoptert. Kilencig számoltam őket. Aztán levittem a nyuszit sétálni, a szomszéd meg megkérdezte, hogy nem ijedt-e meg a nyuszi a repülőktől. Mondtam neki, hogy nem, ő csak a környék macskáitól fél (én ellenben egyáltalán nem örültem, hogy a nappaliból, a heverőről vadászgépeket kell nézegetnem).

Valamelyik filozófustól azt idézték ebben a nagyszerű filozófia könyvben, amit még mindig nem sikerült elolvasnom a végéig, hogy olykor rögzítsd azokat a pillanatokat, amiket nagyon élveztél és gondolkodj el rajtuk, miért.
Hát a Szigeten volt ilyen néhány, például a tánc a monszunban, és amikor munkailag üldöztük Eugene Hütz-cöt, aztán az isteni Yellow Spots zenekar a művéres szerkókban, és amikor az összes kollega jól berúgott a Hilltopnál, meg az az egész este pufostul és vicces eseményestül, meg hogy az egyik napra kijött Ádám Berlinből, meg a közös munkák a kollégákkal, na és persze a jézus-testű, higanymozgású ska zenekar énekese a színpad előtt, a tépettcsirkére dizájnolt izlandi zenekar, a viceházmesterek, a sok kis ismerős a backstage-ben, dj Gerzson produkciója, a Leningradban a dagadt, aki összetört két széket, és mindnek a megkoronázása, az utolsó este, amikor a legóember volt olyan kedves, hogy hazacipelt a hátán.

Már megint olyan szép pillanatok voltak az elmúlt néhány hétben, amik ugyebár megismételhetetlenek. Élesen két ilyenre emlékszem:

1. amikor a három héttel ezelőtti rakendroll esküvőn azzal az öt vállalati kolleganővel ültünk a lebukó nap egyre enyhülő fényében, akiket a legjobban szeretek az egész vállalatból

2. a Madness koncert után a backstage-ben ugyancsak a vállalat kitűnő tagjaival ugráltunk zuhogó esőben minden számot kritika nélkül végigüvöltve éjjel kettőig (háromig?).

A come my lady, come come my lady you’re my butterfly, sugar baby-re indultunk el haza, nem a tavalyi esetből kiindulva, hanem mert már a bőrünk legfelső rétege is beázott. Azt hiszem, végleg a vállalat elkötelezettje lettem (és akkor a szombat esti ingyenivásról a Hilltopban még meg sem emlékeztem.)

Konkrétan mindenhol a Szigetről beszél mindenki már kb. péntek óta. Tegnap pl. a huszas éveinek végén járó szolid szomszéd párt hozta haza délután valamelyikük kedves, termetes anyukája, aki e szavakkal búcsúzott, hogy "vigyázzatok magatokra, főleg a Szigeten!".

Az idei év Leningradja egyrészt a Leningrad (meg persze a Gogol Bordello), de főleg a a cseh cigány Eminem, aki a bonyolult nevű Gipsy zenekarban nyomja. Berlinben láttam még a régi szép időkben, őrületes volt.

Mivel alig vagyok babonás, bejegyzem ide, hogy nemsokára 6 és fél év után ismét élőben fogom látni a világ egyik legvagányabb önműködő szökőkútját! (Ha nem esünk be a cápák közé, mert ezt a lehetőséget ugye sosem szabad szem elől veszteni.)