Semmi mondanivalóm nincs, de herczegzolisan leírom, hogy berlinben voltam a hétvégén, és ezért ott megint elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy tulajdonképpen minden milyen tökéletes (ennek azóta persze vége), és megint belebotlottam előre nem kalkulált ismerősökbe (háromba is), akik közül az egyiket ráadásul kamerástul és winkler nórástul várta a kulturház a reptéren. Különben meg a '97-es minneapolisi landolás (dörgés, villámlás, viharos szél, félhangosan imádkozó amerikai csaj) óta ez volt a második paraérkezésem, kételkedtem is benne, hogy egyáltalán kapunk leszállási engedélyt.

és az easyjet személyzete ismét nagyon vicces volt, ezúttal a pilótát terjeszteném fel humorherold-díjra ('in the terminal building you can switch on your moile phone, tell your family yes! we' ve arrived to budapest')

milyen szép

Ez már nem tudom, honnan van, de milyen klassz!

Ez nálunk szobanövény, ott meg tökre nem az, és megnő simán 30 méterre.

Különben egy csomó hazai kis szobanövény ott elválasztó sövény meg parkdísz meg fa. (Ezeket most azért írom, mert láttam, hogy a Herczeg Zoltán a blogjában milyen részletességgel számol be Amszterdamról, hát gondoltam, akkor én mért nem írok a klassz kis országokról, ahol voltam?)

Egyszer Scully ügynök úgy jött rá egy bonyolult ügyre, hogy megnyitotta a csapot a konyhában és nem a megszokott irányban folyt le a víz. Ez egy állandóan visszatérő gondolat volt Rióban, boldogan nézegettem, hogy pont fordítva folyik le a víz, mint otthon. Aztán a repülőn láttam a monitoron, hogy mindjárt átlépjük az egyenlítőt, és gondoltam, ez milyen nagyszerű pillanat, pláne, hogy odafelé átaludtam az átlépést. Aztán azon filóztam, hogy ki kéne menni a wc-re és megfigyelni, hogy vált át az óramutató járásával ellentétesről az óramutató járásával megegyező irányra a víz. És egyébként is, milyen lehet, amikor egyszeriben megzavarodik.

De ekkor megintcsak elaludtam. Most meg nem hagy nyugodni ez a gondolat.

Például nem is tudtam, hogy Benő (angolul Bam Bam) Béni és Irma örökbe fogadott fia. A szüleit biztos megette egy dinoszaurusz.

Pazar szilveszter volt: egy zseniális punk zenekarra érkeztünk meg a Vittulába a házibuliból, miután a szicíliaiknak az utcán odaadtuk az udvariasságból magunkkal vitt bort (de ez csak duma volt, valójában nem is volt borunk) és a házibuliban megittuk az összes caipirinhát és jól belakmároztunk. A Vittulában ott állt a 2x3 méteres színpadon az öttagú csodálatos francia punkzenekar. Az énekes fehér alkargipszét fekete szigetelőszalaggal erősítette a karjára, a sörét hasonló technikával a mikrofonjára, de a legjobbak a gitárosok voltak, akik közül a merészebbet kis híján széttépte a korábban sosem látott, előremutató arcokból álló közönség. Közlekedni már csak stage divingolva lehetett, a törzsvendégek a székek tetejéről/pulthoz tapadva szemlélték az eseményeket. A zenekar tiszta szívéből imádta a helyet és hajnali kettő vagy még több volt, mire abbahagyták, aztán az ötvenéves, fekete alapon pirospöttyös nyakkendős gitárosról kiderült, hogy a Mano Negra roadja volt, de nem szeretett erről beszélni, így egy idő után csak azt hajtogattam neki, ha megláttam, hogy sosem fogok vele Manu Chaóról beszélni, mert pontosan tudom, hogy rosszul érinti ez a téma. És megjött Bono magyar alteregója, és akkor még megvan az angol olasz városképekkel gazdagon díszített ingje, amibe megkért, hogy harapjak bele, és hogy a kedvenc dj-mel boldogan öleltük meg egymást, miközben a gyroszos csávót egyfolytában és eredménytelenül próbáltam lebeszélni arról, hogy fölszedje a mélyen dekoltált csajt.

Szép, tartalmas este volt. Az első, ami felért egy átlagos riói nappal.