Pontosan másfél óra alatt kapkodták el a három németországi U2 koncertre a jegyeket. Vagyishogy az volt, hogy nyolctól kb. fél tizenegyig nem működött az internetes rendszer, majd működött, pont addig, míg az utolsó szál jegy is elfogyott. Amikor sorra kerültem, már csak egy ilyen hátsó gukkeros, nagymamás szektorba maradt kettő db jegy (70 000 fős az Olympia Stadion, de nem baj). Nagyon lehangolt lettem, ugyanis teljesen beleéltem magam, hogy a harmadik sorból kísérem majd figyelemmel a koncertet. Mindegy, megpróbálom valami fórumon kicserélni állójegyre.

Ezt követően (ja, persze szokás szerint a Berlinale sorban is álltunk egy kicsit) elmentünk S-ékkel a Tropical Islands nevű helyre, egy órára Berlintől, ami egy mű paradicsom egy hatalmas hangárban (akkora, hogy állítólag beleférne az Eifel-torony is, eredetileg léghajók gyártására építették). Totál olyan volt, mint a Jim Carrey-film: festett kék vászon a háttérben, rajta egy ajtó, amin ki lehetett menni, pálmafák, műanyag-tengerpart, műanyag majmok, műanyag vízicsúzda (ez ok). Na és mivel foglalkoztam itt végig? Nem ám a vízesés tövében úszkáltam vagy önfeledten vízicsúzdáztam: sajnos az első öt percben kiszúrtam, hogy vannak capoeirások (Abada). A minimál portugál nyelvtudásomat bedobva szóba elegyedtem az instructorukkal (Instructor Pálmafa), megnéztem a bemutatójukat kétszer, majd behívtak játszani, ami nagyon kedves gesztus volt a részükről.
Az esti házibuliról már nem is szólok részletesen, elég ennyi.