Pazar szilveszter volt: egy zseniális punk zenekarra érkeztünk meg a Vittulába a házibuliból, miután a szicíliaiknak az utcán odaadtuk az udvariasságból magunkkal vitt bort (de ez csak duma volt, valójában nem is volt borunk) és a házibuliban megittuk az összes caipirinhát és jól belakmároztunk. A Vittulában ott állt a 2x3 méteres színpadon az öttagú csodálatos francia punkzenekar. Az énekes fehér alkargipszét fekete szigetelőszalaggal erősítette a karjára, a sörét hasonló technikával a mikrofonjára, de a legjobbak a gitárosok voltak, akik közül a merészebbet kis híján széttépte a korábban sosem látott, előremutató arcokból álló közönség. Közlekedni már csak stage divingolva lehetett, a törzsvendégek a székek tetejéről/pulthoz tapadva szemlélték az eseményeket. A zenekar tiszta szívéből imádta a helyet és hajnali kettő vagy még több volt, mire abbahagyták, aztán az ötvenéves, fekete alapon pirospöttyös nyakkendős gitárosról kiderült, hogy a Mano Negra roadja volt, de nem szeretett erről beszélni, így egy idő után csak azt hajtogattam neki, ha megláttam, hogy sosem fogok vele Manu Chaóról beszélni, mert pontosan tudom, hogy rosszul érinti ez a téma. És megjött Bono magyar alteregója, és akkor még megvan az angol olasz városképekkel gazdagon díszített ingje, amibe megkért, hogy harapjak bele, és hogy a kedvenc dj-mel boldogan öleltük meg egymást, miközben a gyroszos csávót egyfolytában és eredménytelenül próbáltam lebeszélni arról, hogy fölszedje a mélyen dekoltált csajt.

Szép, tartalmas este volt. Az első, ami felért egy átlagos riói nappal.