Nem tudom mért, de tegnap - miután elmentek a szerbek és ismét megnéztem a Velvet Goldmine c. filmet - egész koraeste a lucskos kutyán gondolkoztam, akivel Párizsban találkoztunk az Eiffel torony előtti parkban. Az Aurélie öccsével és az unokafivérével ültünk a fűben szeptemberben, a vénasszonyok nyarának kösztönhető kellemes langymelegben. bagettet ettünk camembert sajttal meg vörösborral a kliséknek megfelelően, és vártuk az Aurélie-t, akinél pont akkor dőlt el, hogy két évig Bécsben fog dolgozni. Szóval a fűben heverésztünk, amikor egyszer csak ott termett a képen látható lucskos kutya, vidám volt és barátságos, de fifikás is, mert odasomfordált és hamm, bekapta a papírzacskót, amiben a maradék bagett meg sajt volt. Erre az Aurélie unokaöccse felébredt, kiszedte a kutya szájából a még menthető cuccot és jól leszidta. A kutya nyilván úgy gondolta, hogy megérdemelt volt a kritika, mert ott maradt velünk. Megérkezett az Aurélie is, és innentől öten feküdtünk a fűben. Aztán egy hajléktalan, aki távolról nézhette a jelenetet, egy idő után odajött a saját kutyájával, rutinosan a lucskos kutya nyakára tett egy pórázt, és odébbvitte úgy harminc méterrel.
"A kutya nyakörvében benne volt a címe. Most majd felhívja a gazdáját és pénzért visszaadja neki" - mondta az Aurélie öccse.

Na hát, ezen gondolkodtam tegnap, hogy most mi lehet a kutyával.