What a night what a show

Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy jelenlegi életkoromra (sőt, már az ezredfordulóra is) tisztes családanya leszek minimum két gyerekkel, és példamutatón fogok élni szeretetben, békességben. A fejem lágya eddigre (de már az ezredfordulóra is) rég be fog nőni, és édes nosztalgiával gondolok majd a kicsapongásos évekre.

Ehhez képest mit csináltam például ezen a hétvégén? Hogy csak a publikus jelenetekből emeljek ki párat:

Éjjel fél kettő tájban azt néztem, ahogy a régen hisztis, mára megbékélt early negyvenes családapa egy asztalon táncol egy világító csörgődobbal a másik asztalnál ülő mid harmincas rajöngónők legnagyobb örömére, miközben a legóemberen építőmunkásos szemüveg, műorr és műbajusz figyel, és én fél méterről fogadásból a maradék mogyorókat dobálom a szájába azért, hogy a mogyorók és a részeg reflexek találkozása hozza meg a régen várt megoldást.

Eddigre persze már egy csomó minden történt, például hogy a padlót és egymást össze-vissza dobáltuk mogyoróhéjjal, üvöltöttünk Eddát és hagyományos üvöltést, elfogyasztottunk számos kedves italt, ugráltunk nagyon vidám koncerten, ettünk (finomat, de olyat, amitől másnap majdnem mindenki fosott)-ittunk-mulattunk.

Aztán felbukkantak győztes kosaras csajok is, akiknek az edzője nem sokkal később elénekelt egy szép nyári slágert az asztalon táncolós csörgődobossal együtt (miután az visszatért a talajra). Aztán amikor néhány órával később a negyedik barátjuk letekerte az ablakot és teljes komolysággal utasította rendre a bokornak dörgölőző, szemlátomást önkielégítést végző macskát, aki erre szégyenkezve elkullogott, na, akkor úgy éreztem, hogy igen szép és bizarr világban élünk mi itt.

Azzal meg úgysem tudok mit kezdeni jelenleg, hogy fényévekre vagyok gyerekkori elképzeléseimtől.