Horror! Már csak egy hét és megyek haza, ezért több szempontból is kétségbe vagyok esve, de nem listázom. A lényeg, hogy már megint itt kell hagynom ezt a pompás várost, ahol mindig sokkal inkább otthon éreztem magam, mint Budapesten. Alapvetően ez a dráma.

De hogy meglegyen a memoár rész is: sok érdekesség történt Lyon után is, például találkoztam egy 68-as diákfelkelővel, aki Dutschke, a lelőtt diákfelkelő lakótársa volt akkoriban, amikor a lelőtt diákfelkelő még éppen nem volt lelőtt, és egy olasz anarchistától kapott egy csokor dinamitot ajándékba. (Amit aztán kidobott.) Meg napoztam Á-val a felhőkarcolók melletti réten, voltunk bulikákban is, a Trend Maffia nevű wampos designpiacon, a Szimplában Traubit inni, Kreuzbergben libanoni kaját enni és a fantasztikus(an tiszta) berlini tavaknál, mivel napok óta kánikula van, és emiatt úgy barnulok, mintha Olaszba' lennék. Koncerten is voltam, de nem jegyeztem meg a zenekar nevét, meg sokat tettem-vettem a drága edzőtársaimmal, tegnap meg vízisí pályán is voltunk a volt pasimék - kedvenc berlini zenekaromék - motoros cimbi csapattal. És tegnap volt nagy öröm is a városban, mivel az első EB-meccsen nyertek a németek. Aztán éjfél körül a vendégségben lévő Emesével már az erkélyen ücsörögtünk, ahol engem hosszú ideig lekötött THE GOD (vagyis a tévétorony) csúcsának monoton villogása. Mindezek után logikusan az következett, hogy a hétvége lezárásaként Nouvelle Vague-ot hallgattunk.