Nagyon furcsa dolgok történtek velem a héten, sokra már nem is emlékszem, de visszafelé haladva például volt olyan, hogy ültünk anyukámmal a vonaton és a viccből a vonatra krumpli nagyságú köveket dobáló gyerekek néhány centi híján eltalálták az ablakunkat, ami mögött az anyukám ült.

Aztán olyan is volt, hogy elaludtam a bogyósgyümölcskertész olvasása közben, majd 15 óra múlva elégedetten felébredtem.

Aztán volt két duplázás is: az egyik, hogy a Reneszánsz év nagyon furcsa megnyitóján és a popszakma éves átadóján (ahol az unokatesómék voltak talán a legjobb előadók - és azért csak talán, mert az unokatesómék) is ugyanabban a mérsékelten feltűnő ruhában, a nagyon feltűnő barát-kolléganőmmel jelentem meg, szakítva a szakmai mimikri követelményeivel.

Meg az is egy duplázás, hogy egy hét alatt kétszer is (ráadásul egyszer verőfényben) találkoztam azzal az emberrel, akit oly nagyon szeretek.

És olyan is volt, hogy egy elsőre jámbor, másodikra sértődékeny, harmadikra vicces, negyedikre hisztérikus énekes-alterrokker leüvöltötte a fejemet.

Aztán voltam egy kitűnő blog kitűnő bulijában is, ahol azon lepődtem meg, hogy milyen jófej emberek jöttek össze, túl a szokásos kollégáim körén (akik lehet, hogy februártól soha többet nem lesznek a kollégáim, így egyre jobban szeretem őket).

És bár alighanem hisztérikus indulatból mondta, semmint teljes meggyőződésből, egy dologban igaza van annak, aki szerda este leüvöltötte a fejemet: épp ideje, hogy távozzam az országból.