Ennek a blognak a figyelmes olvasói (akikről nem tudom amúgy, hogy kik, mert statot nem nézek, kommentelni meg nem lehet, úgyhogy ha léteznek, írhatnának néha emailt, mint ahogy a Picur tette nemrégiben), szóval a figyelmes és létező olvasók bizonyára emlékeznek arra, hogy április végén egyszer aktuális bánatomat örömre fordítva Ildi barátnőmmel egy-egy szőke parókában érkeztünk az A38 hajóra. A még figyelmesebb olvasók bizonyára arra is emlékeznek, hogy egyszer csak hopp, észrevettem, hogy ettől kezdve milyen filmszerű lett az életem (jó, ilyen periódusok előfordultak már régebben is, de ilyen nagyon talán még nem). Na, és akkor most meg azt vettem észre, hogy valami zavaros végkifejlet felé közeledik ez a film, kiindulva abból, hogy ilyen intenzív lélekállapotban már talán Salzburg óta (1999-2000) nem voltam.
Ott konkrétan az idegösszeroppanás szélére kerültem, lefogytam kb 5 kilót, órákon át ezt a rettenetes Gigi D'Augustino számot voltam csak képes hallgatni; de aztán gyógyírként utaztam rögtön utána másfél hónapot (Atlanti-óceán partja - Vendée, Párizs, Milano, Lagio Maggiore, Arezzo, Siena, Firenze, ???, Elba szigete, Róma, Szardínia), aztán hazatértem, volt egy csomó rossz álmom és fél év múlva minden oké lett.
Most a happy endes végkifejletre gyúrnék.