A Berlinale – de főleg az azt követő beszélgetések, melyeknek szinte mindegyike azt sugallta, mennyire esetleges manapság egy film sztorija – közben rájöttem, mi lenne az első mondat, amivel egy önéletrajzi elemeken alapuló fikciós izét kezdenék:

„Puszkász is dead” – ezt egy riói fotós srác mondta nekem egy egykori rabszolgatelepen Paraty mellett a konyhában, rögtön a bemutatkozás után, miközben E.-vel valami csirkés kaja létrejöttében működtünk közre. Már napok óta nem láttunk tévét és internetet, reggelente vízesésben tisztálkodtunk és az esti bulikig olyanokkal ütöttük el az időt, hogy lestoppoltunk a capoeirás tezsvírekkel az óceánhoz vagy a folyóban fürödtünk vagy néztük, ahogy a helyiek fociznak a rióiak ellen vagy aludtunk vagy csak néztünk ki a fejünkből. Amúgy 3x ismételtettem meg a sráccal a mondatot, mire rájöttem, hogy Puskásról beszél.
A nagypapám testvére mindig oltogat, hogy írjam le bolyongásaimat, ám a nagypapám testvére nem tudja, hogy mennyire béna vagyok sztorimesélésben. Mindegy, ha valaha mégis, kezdésnek ez pompás lesz, utána már csak 5-6000 mondta, és kész.