Ezentúl polgári életmódot élek: fél nyolckor felkelek, nyolckor átsétálok a Goethe Intézet kávézójába, megreggelizem és háromnegyed óra alatt elolvasom a Spiegel vonatkozó cikkeit. Háromnegyed kilenckor metróra pattanok és bejövök dolgozni - mondtam ettől a hírtől megihletve. Ekkor O. kolléganőm szűnni nem akaró gurgulázó kacajba kezdett.
Nem hisz tervem sikerében, érzem.

Nem is mondtam, hogy Krakkó minden várakozásomat felülmúlta: ahhoz képest, hogy nem túl nagy, és viszonylag jó állapotban megmaradt a belvárosa, nem ilyen steril szépelgő város, mint Salzburg, hanem vagány és klassz, mint mondjuk Tallin. És az is látszik, hogy a lengyelek gazdasága mennyivel jobb a mienknél, nemcsak az euró-zlotyi reláció miatt, hanem az utcakép is ezt sugallja, meg ahogy az emberek kinéznek stb.

Péntek este a helyi lap munkatársának javaslatára egy remek belvárosi szórakozóhelyen mulattunk, Paranoia a neve, de ez asszem csak az alsó szinté, mi a középsőn voltunk, a legfelső szint pedig meleg bár. Na és a mi szintünkön épp a totál idióta Dick4Dick zenekar lépett fel, egy piros síbakancsos-feszülős alsógatyás-trikós összeállításban zenélő énekessel, aki egy idő után elunta az ordítást és inkább a színpadon fetrengett meg néha smárolt egyet a haverjával viccből.

Hosszú hónapok után végre egy normális klub, normális klubélettel, nem ilyen dumcsizós, szenvelgős, beülős, amivel Budapest csordultig tele van. Egy tök hagyományos klub, ahol nem megy haza senki azért, mert elfogyott az ülőhely, ahol üvöltve táncolnak a táncparketten, ahol szappanbuborékok hullnak az emberek fejére a szappanbuborékfújó gépből és ahol lehet semmiségekről beszélgetni ismeretlen lengyelekkel.

"Sprechen Sie Deutsch?"- tól dübörög a Balcsi
egy kicsit még komcsi, egy kicsit már amcsi"

Pajor Tamás is back

Azt hittem, hosszú évek állhatatos kutatómunkájának eredményeképp megtaláltam az illatot, mely kifejezi személyiségem és csakis rám jellemző: erre péntek éjjel beállít négy francia, akik közül az egyiken (aki két évig élt Sao Paolóban, ennélfogva kellőképpen elege volt a capoeirából) reggel pont az én személyre szabott illatom volt. Szombat este meg a csajok voltak nálam vendégségbe, és Pehelyke is bejelentette, hogy pont ezt használja ő is.

mekkora sztori ez bakker!

Gyorsan, csak hogy meglegyen az utókornak:

történés:
- tegnap ráesett a jobb vállamra egy sorompó, konkrétan az országos rendőrfőkapitányságé
- életemben nem láttam valódi óriást, ma végre igen: a jókai utcában dolgozik a holly kifőzdében. lenyűgöző
- annyira fáj a jobb térdem, hogy alig bírom mozgatni

gasztronómia:
- szuper autentikus indiai kifőzde van a .... utcában (ez később kiderül), ahol a mangó lassi is olyan, amilyennek lennie kell
- a kaiser's üzletek pékség részén árulnak ilyen kis marcipán bonbonokat a szamostól, nagyjából végigkóstoltam a palettát. kivétel nélkül csodás mind.

A krakkói repülőtér előtt egy óriási kör alakú coca-cola reklám forog körbe egy magas póznán. Tök olyan, mintha a coke telephelyre érkeznél. Meg van az épületben állítólag egy lépcső, amire rá van írva, hogy itt ment fel II. János Pál pápa. Ezt kerestem elég sokáig, de nem találtam.
A pénteki járatomat majdnem törölték, de M. haverom állította össze a menetrendet, és kedvességből kiharcolt egy Fokker kisgépet (női pilótával). Ezt legalább olyan kedvesnek találom, mint az eggyel korábbi postban leírt dolgokat.

vannak még ilyen kurva jó fej emberek a földön: most koncentráltan 2 nap alatt találkoztam kettővel. az egyik best of amparanoia cd-t ajándékozott nekem kb 8 perc ismerettség után, a másik i love berlin feliratú szív alakú nyalókát német marcipán szerencsemalaccal 5 hónap után.
most ám nem a tárgyak, hanem a gesztus miatt ugye.

Tizenegy éves koráig egyáltalán nem beszélt, csak hebegett és habogott, de furcsa volt, hogy az iskolai eredményei mégsem rosszak. Pszichológushoz cipelték, teszteket csináltattak vele, de nem derült ki semmi rendellenesség. Aztán tizenegyéves korában rájöttek, hogy majdnem teljesen süket. Ekkor azt tanácsolták neki, hogy menjen a süketek iskolájába, mire ő az asztalra csapott és azt mondta, nem. Elvégezte az általános iskolát, ma pedig egy nagyhírű professzor, aki 8-10 nyelven beszél (és szájról olvas) és vendégelőadó Hollandián kívül Amerikában, Oslóban, Helsinkiben és Budapesten.
Én már egy órája beszélgettem vele, mire mindez kiderült (mert elmondta), és egy kicsit nehezményezte, hogy már nem emlékszem tisztán Chomsky tanaira.

Nincs olyan porcikám, ami ne fájna, de azért vannak ilyen best of fájások, mint a két csuklóm, a bal hüvelykujjam, a gerincem mentén futó izmok és a farizmom. Lehet, hogy nem kellett volna a hétvégén négy workshopon is résztvennem plusz hajnalig mulatnom a Vittulában. Pláne azután, hogy az orvosok és a családom is a lelkemre kötötték, hogy amikor csak lehet, pihenjek.

Anna barátnőm írt Szent Pétervárról, hogy az orosz állami televízióban is szerepeltem. Ezt akkora hírnek találtam, hogy hangosat kurjantottam, amivel felvertem a csendben punnyadó szerbeket. (Akik valahogy megint itt vannak.)

Hazánkba látogat az egyik kedvenc zenekarom. Győrben lehet megtekinteni őket. Részletek itt.

Még csak 13.31 és máris két hír szépíti napomat:
az egyik az, hogy hamarosan nem kell tovább égni a külföldiek előtt, a másik szintén közlekedéssel kapcsolatos: az, hogy végig a Duna parton fogok munkába járni biciklivel, ha végre eljő a tavasz.

"Hát égve szeretnék szaladgálni, ha lehetséges" - telefonon beszélget egy kollégám.

Az elmúlt két hétben két ország közszolgálati tévéjébe mondtam bele a véleményem furcsa grimaszvágások közepette. Először a ZDF riporternője kérdezett, hogy melyik lesz sztem a Berlinálé a legjobb filmje (nem jött be) és miért, s hogy ki lesz a legjobb színész (bejött: Moritz Bleibtreu) és miért.
Aztán most a hétvégi capoeira workshopon osztottam az észt az M1-nek a capoeiráról, ott meg elfelejtettem megkérdezni, hol és mikor kerül adásba.
Tehát felhívás: ha valaki hall ilyenről, hogy capoeira az M1-n, küldjön nekem levelet kérem szépen.