Mielőtt nagyon rosszul lettem, a katonákra gondoltam a háborúban, akik szép lassan elvéreznek: "tulajdonképpen nem lehet egy fájdalmas haláltípus, hiszen előbb elveszti az ember az eszméletét, és csak utána kezd meghalni, de ekkor már hiába cipeli a társa a potyogó bombák közt, mert" - innentől nem gondoltam tovább, mert rájöttem, hogy egyre kevesebbet látok a külvilágból, ám egyre több a homályos folt. "Ha most 20 másodpercen belül nem ad valaki egy pohár vizet, akkor elvesztem az eszméletem, esetleg meghalok" - ez volt a következő gondolatom, ezért inkább szóltam, és gyorsan hoztak is két pohár vizet, nézegették a pulzusomat, felrakták a lábaimat jóval magasabbra, mint a fejem szintje és közölték, hogy ne kapkodjam már a levegőt, hanem ventilláljak rendesen. Oké, elkezdtem rendesen ventillálni, közben bekötözték a karomat, majd még két pohár víz után elégedetten konstatáltam, hogy talán mégsem vérzek el. "Elnézést, ez normális jelenség?" - kérdeztem a rangidős nővért. "Némelyeknél igen" - válaszolta, és rutinosan tett-vett tovább. Ezután még 25 percet feküdtem, amikor közölték, hogy újra van színem. Öt perc múlva felálltam és kiballagtam.
Ez tegnap volt a Vöröskeresztnél, véradás után.

Párbeszéd közvetlen előtte:
R.: Szóval most vért fogsz adni?
Én: Aha.
R.: Akkor holnapután még jobban fogsz pörögni, mint eddig. Teljesen hiperaktív leszel.
Én: Aha, a fél liter vadiúj vérrel.