Ezt is megéltük: izlandinak néztek a metrón. Kis ösztöndíjas cimboráimmal tartottunk hazafelé az egyetemről, s miután mindenki leszállt és csak S. és én maradtunk, automatikusan átváltottunk magyarra. A szembeülő srác többször felsandított az újságjából, aztán egyszer csak nem bírta tovább és megkérdezte, hogy izlandiul beszélünk-e. Mire én, hogy nem, ez magyar és persze egyből elkezdtem okoskodni, hogy különben sem ugyanaz a nyelvcsalád, mire ő, hogy márpedig megtévesztésig hasonlít az izlandira, mire én hogy dehogy hasonlít, majd fölényesen lenyomtam az óvodás ki volt többet Izlandon versenyben. Aztán mindketten átszálltunk az U2-re, ahol persze nem folytattuk tovább a small talkot (noha az egyik kedvenc témám), mert igaz ugyan hogy Berlin, de azért mégiscsak Németországban vagyunk. Azt viszont még nem fejtettem meg, hogy minek köszönt oda, amikor leszállt.