Már eleve az utca neve, az hogy Dunkel Strasse, olyan sejtelmesen hangzott. A következő misztikum az volt, hogy két irányból is hívtak oda, ráadásul olyanok, akik véletlenül sem ismerhetik egymást (a motorról lepottyant magyar cimbim, és egy dán klezmerzenész ismerősöm). Aztán egyszerre csak ott álltunk a 15-ös szám előtt (ebben a számban nem látok semmilyen misztikumot), bementünk a hátsó udvarba, de ott a sötéten kívül nem volt semmi. Ezért a motoros cimbi információira hagyatkozva átmentünk a 87-es szám alá (ebben sem találok misztikus többletinformációt) és a harmadik hátsó udvarban megláttuk a zenészeket. Nem tudtunk odamenni hozzájuk, mert bokrok és kerítés állta az utunkat. Nehezen bár, de megtaláltuk a bejáratot, aztán már csak a gyertyákat meg a dallamfoszlányokat kellett követni, és maguk a zenészek is láthatóvá váltak. Nagyon egyformán néztek ki, úgy mintha egy harmincas évekről szóló film forgatásáról jöttek volna. Egész éjjel átszellemült arccal játszottak valami swing-szerűséget, és látszott rajtuk, hogy nagyon együtt vannak. Leültünk közéjük, ittunk bort, meg nagymama-féle sütit, s az egész olyan valószerűtlenül nyugis és minden eddig tapasztalttól eltérő volt itt, Prenzlauer Berg kellős közepén. Az egész jelenetet mondjuk a Mediawave-n vagy valami hasonló féltarisznyás rendezvényen tudnám elképzelni.

Aztán bekocogott mankóval a motoros kis cimbi, akit utoljára reggel ötkor láttam a Kaffee Burgerban (hoppá, ez misztikum: ugyanazt az embert ismerte a jelenlévők közül, mint akit a dán ismerős), és végül megjött R. is, aki visszaszálított a valóságba.