Szinte soha, de legfeljebb kétévente egyszer adok pénzt hajléktalanoknak, úgy gondolom ugyanis, hogy a pár forintos utcai adományoddal a problémát nem oldod meg, csak a felszínen kezeled. Sőt, az ilyesfajta jótékonykodás talán még többet árt, mint használ, mert egy alapjaiban elcseszett és működésképtelen rendszert tart (éppen csak) életben, amit enyhe eufémizmus életnek nevezni, mert mi ez, ha nem egy emberalatti lassú haldoklás. Nem tudom, mi a megoldás, de szerintem ez a kegyelemkenyér dobás semmiképp sem az.

Na ezt most azért írtam le, mert szombaton mentem a metrón, felszállt egy korombeli punk lány a vicces borjútekintetű kutyájával és kezdte a szokásos szöveget, hogy "bocsássanak meg a zavarásért, csak 10-20 centre lenne szükségünk, hogy ételt, italt és valami kutyakaját vegyünk", bla bla bla. Szombat koradélután lévén az egész kocsi belátható volt, így érdeklődve figyeltem a jelenetet. A lány a kutyával lassan végigsétált az emberek között, egy 17 körüli srác adott neki egy kevés aprót. Én a kocsi végében álltam az ajtónál, ahova végül ők is megérkeztek. Még mielőtt a metró megállt volna, a lány lehajolt a kutyához: "Mondtam már, hogy ne dugd bele az orrodat minden szatyorba. Nem illik" - mondta neki félhangosan, amin elkezdtem vigyorogni. A lány ezt észrevette és a sokat nélkülözők pszichológiai érzékenységével ragadta meg a pillanatban rejlő lehetőséget. A kezemben lévő két ásványvizes üvegre nézett, és miközben nyílt az ajtó és én léptem volna ki rajta, megszólított: "Az egyiket nekem adod?" "Te is leszállsz?" - kérdeztem vissza, mire mondta, hogy sajnos tovább kell mennie, én pedig mint egy jól idomított újfullandi engedelmeskedtem: gyorsan kiszedtem az egyik üveget a csomagból és szó nélkül a kezébe nyomtam.

Elnézést, ha valakit az első rész megbántott szociális érzékenységében, egyébként derék filantróp vagyok ám.